'Til the love runs out - 17. fejezet - Cerys szemszöge

CSAK MEGSZÜLTÜK :DDDD Jó olvasást : * Remélem tetszik :) Következő részben jönnek a reakciók :*

- Megoldom. - söpörtem bele a polc tartalmát a dobozva, és nem néztem rá.

- Segítek. Így csak mindent összetörsz. - lépett közelebb, mire felemeltem a kezemet.

- Nehogy közelebb merj jönni.

- Mi bajod van? - háborodott fel. - Te csaltál meg, nekem kéne idegesnek lennem.

- Én csaltalak meg?! - kiáltottam fel hisztérikusan, és olyan erősen vágtam a pultra a dobozt, hogy Dion-nak felugrott a szemöldöke. - Mert te egy kibaszott szent vagy, igaz? Kurvára szétcsaltál. Fogadok két kezed két lábad nem elég ahhoz, hogy összeszámold, hányszor keféltél félre. És még te voltál kiakadva, azon, hogy mit csinálok Kevinnel, jézusom! - túrtam a hajamba. - Annyira szánalmas, alattomos, kétszínű féreg vagy, nem értem, hogy tudtam veled két együtt élni. Rosszul vagyok tőled és...
- Szeretlek. - vágott közbe.
- Hahaha! - húztam össze a szememet. - El is hiszem. Szánalmas vagy, takarodj már innen.
- Én a helyedben szépen beszélnék. - dőlt neki az ajtó félfának. - Az egész karriered az én kezemben van.
- Azt nehezen hiszem. Rajtam múlik, elmondom-e mindenkinek, hogy megcsaltál, vagy nem. De lehet az első mellett döntök.
- A-a-a. - mutatta fel a mutatóujját. - Szerintem elfelejtesz valamit. Nem engem fotóztak le, ahogy egy autóversenyzővel smárolni. Kettőnk között itt ÉN vagyok a szenvedő fél.
- Valóban így lenne? - húztam össze a szemet. - Nekem is van bizonyítékom.
- El is hittem egy percre. - nevetett fel gúnyosan. - Mégis kitől lenne? Azt se tudod, kit kéne keresni.
- De egy lányt igen. - húztam ki magamat büszkén.
- Mindegy is. - legyintett, mint aki meg se hallott. - Emlékezz, szerelmem, mit mondtam. Egy nagyobb és mélyre ható interjú, és neked kampec. - húzta el az ujját a nyaka előtt. - Emlékezz erre, kedveském. Na cső. Mire hazaérek, remélem semmi cuccod nem lesz itt. A kulcsot hagyd az asztalon.
- Szia, életem. - szóltam utána gúnyosan, mire búcsúzóan felemelte a kezét.
Ahogy kilépett a lakásból, visszarohantam a szobába, ahol Eleanor nyomkodta a telefonját.
- Ele!
- Mi az? - nagyon el volt merülve a készülékbe.
- Dion itt volt!
- Mi?! - felkapta a fejét. - Mikor?!
- Most jött be talán egy 5 perce de már el is ment.
- És mi volt?
- Azt mondta, hogyha ki merek tálalni a médiának, tönkretesz.
- Megfenyegetett? - esett le az álla.
- Meg. A seggfej. - huppantam le a szőnyegre.
- Hm... - Eleanor megtámaszkodott a térdén és elhúzta a száját. Látszott rajta hogy nagyon, nagyon gondolkodik. - Megvan. - csettintett gúnyos vigyorral. - Rossz emberrel húzott újat. - tápászkodott fel a földről és felkapta a telefonját.
- Mit csinálsz? - vigyorogtam rá.
- Megtapasztalja ő a Szuper Duó haragját, ne aggódj. - emelte a füléhez diadal ittasan a lány. - Ne aggódj.

-----

A telefon megcsörrent az éjjeli szekrényen, mire mordultam egyet. Mellettem Kevin meg se rezzent, bár ahogy tapasztaltam, ha mellette pokolgép robban, akkor se rezzen meg a szempillája se. Mosolyogva simítottam végig az arcát, majd a készülékért nyúltam. 

- Haló?

- Jó reggelt, címlaplány. - hallottam meg Eleanor csicsergő hangját.

- Kiadták? - ültem fel az ágyban nagy lendülettel.

- Pontosan. És meg kell mondanom, hogy gyönyörű vagy a címlapon. 

- Jó lett a többi kép is? 

- Várj egy percet - hallottam ahogy a lány fellapozza a magazint. - Tökéletesek. 

- Köszönöm még egyszer. 

- Igazán nincs mit. - mosolyodott el. - Anglia imádni fog ezek után a képek után.

- A mondani valóm után már annyira nem.

- Nem te leszel London leutáltabb embere, hanem...

- Reméljük. - mosolyodtam el. - Na jó, megyek is le az újságoshoz. Majd megbeszéljük.

- Puszi, szia.

- Szia, szia. - nyomtam ki a telefont. 

- Mit kell venni az újságosnál? - Kevin hangjára összerezzentem. Felült az ágyban és nyomott egy puszit a vállamra.

- Találd ki, ki van az Elle magazin címlapján. - fordultam hozzá vigyorogva. 

- Csak nem az én világszép barátnőm? - vigyorgott és közelebb hajolt.

- Valami hasonló. - mosolyogtam. 

- Adjon egy csókot ez a híresség. 

- Ugyan kérlek - dobtam hátra a hajamat színpadiasan és alig bírtam visszafojtani a mosolyomat. - már nem a te körödben mozgok. 

- Nem-e? - játszotta a sértődőtett. - Akkor sajnálom, el is megyek. - már készült is ki kelni az ágyból, mire elkaptam a karját.

- Talán tehetek kivételt. - bujkált mosoly az arcomon.

- Talán. - vigyorodott el a dán srác és magához húzott egy hosszú csókra. 

Vigyorogva húzódtam hozzá közelebb és csókjaink hosszabbra nyúltak mint a tervezett. 

- Na jó. - toltam el magamtól egy idő után. - Menjünk vásárolni. Akarom azt az újságot.
- Nem küldenek egy példányt a nyomdából?
- De igen. De eredetileg azt szerintem azt a régi lakásomba küldik, Dion-nak, és legyen ez egy csodálatos ajándék tőlem neki. Nem mellesleg látni akarom magamat a bolt polcán.

- Menjünk. - nevetett fel.

Fél óra múlva mind a ketten elkészültünk ahhoz, hogy elmenjünk a legközelebbi szupermarketbe megvásárolni a reggelit és az magazint. Már messziről kiszúrtam az újságot, aminek a címlapján ott virított a fotóm. Odaszökeltem a polchoz és lekaptam róla.
- Nézd! - nyújtottam át egyből Kevinnek.
- Hűha. - ugrott fel a szemöldöke. - Nem semmi ez a kép. Gyönyörű vagy. Várj. - tartotta az arcom mellé a képet. - Nem is nyúltak bele nagyon.
- Igen, alig. - húzódott büszke mosoly az arcomra. - De nézzük meg a többi képet. - már vettem volna ki a kezéből a lapot, de megállított.
- Mi ez a cím? "Egy összetört szív őszinte vallomása. Mi van a széles mosoly és a ragyogó szemek mögött? Cerys Payton megdöbbentő interjúja."
- Igen, ez az amit mondtam, hogy kicsinálom vele Dion-t.
- Ti ezt komolyan megcsináltátok? - pillantott rám.
- Persze. Nem fogom hagyni, hogy megfenyegessen és elhiggye a kezében van a sorsom. Eleanor ismeri az Elle főszerkesztőjét, és elintézte velem a két oldalas cikket és a képeket. Ez nekem is dob egyet a népszerűségemen, plusz Dion orrára koppintok. Mondjunk inkább eltöröm az orrát.
- Veszélyes vagy. - vigyorodott el.
- Rájöttem nem megütni kell. Ez sokkal élvezetesebb. Jól érzem magam, szép képek készülnek rólam és úgy teszem tönkre, hogy nem mocskolom be a kezemet.
- Ügyes kislány. - csókolt meg röviden.
- Leleményes. - nevettem. - De hagyj mutassam meg a képeket.
- Egyet. Utána otthon elolvasom az interjút, meg megnézzük a képeket.
- Oké, mutatom a kedvencem. Ez.
- Nem rossz, nem rossz. Végzet asszonya. - nevetett fel. - De kicsit talán túl retusálták az arcodat, nem?
- Jó, lehet, hogy kicsit megszaladt itt a keze. De nem jó? - biggyesztettem le a számat.
- De, de, de, nagyon jó. - bólogatott bőszen. - Tudod, hogy imádom. Csak egy megjegyzés.
- Oké. - húzódott mosoly az arcomra.
- Na menjünk.
- Amíg megcsinálom a reggelit, elolvashatod. Nagyon kíváncsi vagyok mit gondolsz. És arra is, mennyire fog kiakadni Dion - tapsikoltam boldogan. - Nagyon.
- Na gyere végzet asszonya - nevetett fel hangosan Kevin és magához húzott. - Soha nem lesz ebből reggeli.

Egy összetört szív őszinte vallomása. Mi van a széles mosoly és a ragyogó szemek mögött? Cerys Payton megdöbbentő interjúja.

A feltörekvő írónő őszíntén mesélt nekünk Dion Hume-mal való kapcsolatáról, a dán pilóta Kevin Magnussen-nel való megismerkedéséről és arról, hogyan fordult minden feje tetejére egyik napról a másikra.

/Anne Gist/

Cerys-szel a megbeszélt időpont szerint találkozom az egyik wokingi kávézóban. Kedves, hangulatos kis asztalnál vár már rám. Mikor megismer, tündéri mosoly költözik az arcára, és felpattan, hogy üdvözöljön. Mosolyából árad a kedvesség és az melegség. Helyet foglalok vele szemben, és miután rendelek magamnak egy kávét, el is kezdhetjük a beszélgetést. 

 Anne Gist: Örülök, hogy találkoztunk végre, Cerys. Nagy rajongója vagyok a könyveidnek és már régóta ábrándozom egy meghitt interjúról.

Cerys Payton: Oh, ez nagyon kedves. /mosolyodik el szerényen/ Én is nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
AG: Olyan szép kávézót választottál. Meglepődtem, mikor mondtad, hogy ne itt találkozzunk és ne Londonban. 

CP: Igen, valóban csodaszép. Egy barátomé. Alig egy hónapja nyitotta. Most viszont itt is élek Wokingban. Reméltem megérted, hogy Londonba nem szívesen járok mostanában. Mióta hazaérkeztem, be se tettem oda a lábamat, csak ha Eleanor-t mentem meglátogatni vagy munka ügybe volt valami halaszthatatlan. 

AG: Igen, igen. Rá is szeretnék akkor térni erre a témára. Mi történt? Ti voltatok Dion-nal London legimádottabb párja és egyszer csak puff, mint egy varázsütés, már szét is mentetek.

CP: Oh, sajnos ez ennél sokkal összetettebb. Négy éve ismerkedtünk meg, és én négy évvel ezelőtt bele is szerettem. Egy évig olyan barát, nem barát kapcsolatban voltunk és három éve történt meg, hogy végre felvállaltuk a kapcsolatunkat. Minden tökéletes volt az elején. Fülig szerelmes voltam belé. Előtte hosszú ideig nem volt barátom, aztán jött ő, és mint én mint egy szeretet éhes nagy kamasz, beleestem. Ki ne szeretne bele egy ilyen emberbe, mint ő. Mondjuk, így visszanézve, már akkor tudhattam volna. 

AG: Mégis mit?

CP: Tudod, ő mindig is nagy szoknyapecér volt. Az az egy év, amíg ilyen félig meddig "baráti" kapcsolat köztünk és egy társaságba jártunk, ő mindig más lányt vitt haza. Tudod, a lányok bomlanak utána, ő pedig kihasználta a sármját és egymás után szedte össze a lányokat. Mindig rosszul esett, mikor ő mellettem csókolózott valami lánnyal és rá fél órára pedig leléptek. Rosszul voltam tőle, mert szerettem. Ő akkor ezt nem tudta. Aztán ahogy fogytak a listajáról a lányok, megkörnyékezett.

AG: Elhívott randizni?

CP: Ha még ilyen romantikus lett volna. Nem. Egy ilyen iszogatós este alkalmával nem ment el "vadászni" hanem rám kezdett el nyomulni. Én persze oda- és vissza voltam az örömtől, hogy végre. De ezt persze nem mutathattam ki. Ő azonban rám úgy tekintett mint egy újabb préda. Mivel nálam nem működtek a dumái, és végig elutasító voltam, hamar feladta és aznap este talált más lányt. Ami szintén megint rosszul esett. Így ment ez sok héten át, sokáig nem voltam hajlandó beadni a derekamat, amiért ő mindig megsértődött és mást döntött meg.

AG: Mondhatjuk úgy, hogy kitartó volt? Harcolt érted. Ez édes, nem?

CP: Hahaha! /nevet fel gúnyosan/ Nem, egyáltalán nem. Ha harcolt volna, nem adta volna fel és fektetett volna meg mindig mást. Csak csorba esett a becsületén, amiért én olyan hideg és elutasító voltam, és nem olvadtam el egy mosolyától. De ez nem zavarta. Úgy gondolta, ha nem hát nem. Én csak vérfrissítés lettem volna az ő egyhangú, műlányokból álló listáján. Aztán egy idő után már nem próbálkozott. Nem szólt hozzám, nem köszönt, lenézett.

AG: Feladta?

CP: Oh, nem. Dehogy. Csak úgy gondolta, ellenem fordítja a játékszeremet. Ugyanazt csinálja, amit én vele. Hideg és elutasító. Na, persze, nálam egyből roppant a jég. Elkezdtem kattogni. Már nem tetszem neki? Nem akar engem? Túl mentem egy határon? És elkezdtem teperni. Igyekeztem vele beszédbe elegyedni, de nem túl feltűnően. Látszott rajta, hogy diadal ittas, amiért elérte a célját. Én akarom őt! Egyik este, mikor többet ittam, mint ahogy kellett volna, csókolóztunk. A gyomrom úgy éreztem felrobban a több millió pillangótól, ami beszorult oda. Büszkeség töltött el, hogy igen! Én vagyok az a lány, akivel csókolózik és nem valami olcsó cafka. Aztán átmentem hozzá. Viszont mielőtt bármi történhetett volna leállítottam. Azt mondtam neki, nem fogom megadni magam, csak ha elvisz vacsorázni. Látszólag elment tőlem a kedve egy másodperc alatt. Ő soha nem járt randizni. És tudta, hogy ez az lenne.

AG: De elvitt?

CP: El. Úgy gondolta, ha már idáig eljutunk, egy gyors vacsora és máris az övé vagyok.

AG: Akkor mégis csak harcolt érted. A maga módján. 

CP: Elég sajátos módja volt. Párszor elmentünk vacsorázni, hozott virágot és kedves volt velem. Viszont a barátaim óva intettek. Azt mondták, amíg nekem udvarolt, más lányokkal ugyanúgy lefeküdt. Ez nagyon rosszul esett. Kezdtem azt érezni, hogy talán érez irántam valamit, és erre az egészet felrúgta, azzal, hogy ugyanazt folytatta, amit elkezdett. 

AG: Kérdőre vontad?

CP: Természetesen. Az volt az első nagy vitánk, de nem az utolsó. Kiabáltunk egymással és szörnyű dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Számon kértem, hogyha randizunk, ő miért fekszik le másokkal, mire felháborodott, hogy én mit képzelek? Miért lennék én az egyetlen az ő életében. Nagyon rosszul esett, és összetörte a szívemet. Ott akkor úgy éreztem, vége mindennek. Azt hittem tudok újra szeretni, de nem. 

AG: Mi történt ezután?
CP: Másnap felhívott. Azt mondta, megváltozik és hogy sajnálja. Azt mondta, kezd érezni irántam valamit, és megijedt ettől. De szeretne velem lenni, mert én más vagyok mint a többiek. És én naivan elhittem ezt neki. És akkor összejöttünk. 

AG: Hogyan alakult a kapcsolatotok?

CP: A külső szemlélő számára mind a három év tökéletesnek tűnhetett. Nyaralások, filmbemutatók, jótékonysági estek. De sajnos távolról sem. Nagyon sokat veszekedtünk. Tényleg. Amíg nem éltünk együtt, addig még elvoltunk, ritkábbak voltak a viták, de ahogy összeköltöztünk abba a gyönyörű lakásba, elszabadult a pokol. Volt tányér tőrés és üvöltözés ezerrel. 

AG: Ha ennyire sokat veszekedtetek, miért voltatok együtt eddig?

CP: Mert szerettem. Akármennyit veszekedtünk, nagyon szerettem. És amikor nem volt vita, akkor voltak szép pillanataink, amik megszilárdították a szeretetem. De rengeteg hibája volt, ami felett szemet hunytam a szerelem miatt.

AG: Például?

CP: Nem változott meg. Nagyon sokat flörtölt lányokkal, ha elmentünk bulizni, akkor is, ha én ott voltam. Ellenkező esetben, ha én valamelyik fiú barátunkhoz szóltam, már ugrott. Féltékeny volt kegyetlenül, de ha esetleg én az voltam, már elmondott mindennek és még ő volt felháborodva, hogy mit képzelek magamról. Aztán. Soha nem figyelt rám. De tényleg soha. Mikor úgy volt, hogy bemutatom a szüleimnek, előtte lévő nap elutazott forgatni, mert elfelejtette. Aztán ha számon kértem rajta, megint én voltam a hibás, mert miért nem időben szólok. Mindig volt valami, ami fontosabb egy közös vacsoránál, egy romantikus sétánál vagy egy villás reggelinél. De aztán mindig megpróbált kiengesztelni. Bizonygatta, hogy szeret. Mikor már ez sem segített a tárgyakhoz folyamodott. Azt hitte drága ajándékokkal megveheti az elveszett hitem. Kaptam tőle ruhákat, ékszereket, cipőket aminek a nagy részét jó ha egyszer hordtam. De ennek ellenére nagyon szerettem és nem tudtam elengedni. Féltem a magánytól, féltem az egyedül léttől. Hosszú idő után ő volt az első nagy szerelem, számomra. De ő se hozta föl soha a szakítást. Még a legdurvább, tányér törős veszekedésnél sem jött a szájára se egy mondat ami a különválásra utalt volna. Talán jól mutattam mellette a vörös szőnyegen vagy nem tudom.

AG: Vagy félt elveszíteni.

CP: Őszinte legyek? Nem vagyok benne biztos, hogy szeretett. Mondta, mondta, mondta és néhány percre el is hittem. De aztán tett vagy mondott valami olyat, ami után megráztam a fejemet és azt gondoltam: "Cerys, ne legyél már hülye. Ha ez a fiú tényleg szeretne, nem mondana és csinálna ilyeneket. Szakíts vele!"

AG: Akkor miért nem tetted?

CP: Féltem. Féltem, hogy egyedül maradok. Féltem, hogy megint hosszú ideig nem lesz senki, akit szerethetek.
AG: Mi történt most márciusban?

CP: Már télen megbeszéltük, hogy februárban vele utazok a szüleihez Ausztráliában egy hónapra. Ő is rég volt otthon, ráadásul munkája is oda hívta, és amiért előtte sokat voltunk külön, úgy gondoltuk, jót tesz egy kis együtt lét. A veszekedések most is mindennaposak voltak, de mivel a szüleinél laktunk, igyekeztem nem mindenen felhúzni magamat, és lenyelni a békát. Valahogy kihúztuk az ausztrál nagydíjig, ahol ugye bár a legjobb barátnőm, Eleanor debütált a McLaren színeiben. Úgy gondoltuk, el kéne kísérnünk hogy azért az első versenyen mégis csak támogassuk. 

AG: Ott ismerkedtél meg Kevinnel?

CP: Pontosan.

AG: Mesélj nekem egy kicsit a kapcsolatotokról. 

CP: Hát, nem volt egy egyszerű eset az ismeretség kezdete. Hülye voltam, és már egyből a második nap összekaptunk valamin. Ő máshogy gondolta ezt a helyzetet és én is. Aztán azonban kibékültünk. Minden találkozás alkalmával egyre közelebb kerültünk egymáshoz és úgy éreztem, megmozdul bennem valami, ahogy ránézek.

AG: Beleszerettél?

CP: Igen. Valahol útközben az ausztrál és maláj nagydíj között. 

AG: Az nem semmi. És mit szólt ehhez Dion?

CP: Természetesen próbáltam elűzni a gondolatokat, mert mégis csak Dion-nal voltam együtt. De nem sikerült. Kevin szépen beférkőzött az agyamba, és nem hagyta, hogy elfelejtsem. 

AG: Cikkeztek arról, hogy az ausztrál nagydíj after partiján ti csókolóztatok. Ez igaz?

CP: Igaz. 

AG: Dion gondolom kicsit ideges lett.

CP: Nem kicsit. Ott azt hittem ott helyben vége, és majdnem így is lett. Mert miután hazautaztunk az ausztrál nagydíjról, ő se szó, se beszéd, elment forgatni. 

AG: Nem beszéltetek róla?

CP: Nem igazán. Soha nem tudott felnőni ő az ilyen beszélgetésekhez. 

AG: És azután?

CP: Kevinnel megbeszéltük, hogy barátok maradunk és ez így is volt rendjén. Aztán a maláj nagydíj előtt Dion hazajött és megkérte a kezemet.

AG: Igent mondtál?

CP: Elsőre haboztam. Nem tudtam, vele akarom-e leélni az életem. Jobban mondva tudtam, hogy nem. De ezt nem mondhattam el neki. Végül azonban rábólintottam az ajánlatára.

AG: Akkor hogyan fordult minden a feje tetejére?

CP: Mikor elutaztam Eleanorral Bahreinbe, megtudtam, hogy megcsalt. Nem egyszer és nem kétszer. Teljesen kiborultam. De őszintén? A lelkem mélyen egészen kicsit megkönnyebbültem. Csütörtökön tudtam meg, és szombaton csattant el az a csók, ami megkavarta az álló vizet és feje tetejére borított mindent.

AG: Honnan van bizonyítékod, hogy megcsalt?

CP: Mint kiderült, ismerem azt a lányt, akit megkörnyékezett. Az egyik McLarenes szerelő húga. Tegnap látogatott Londonban és mindent elmesélt. Fotókat is adott át, ami teljes bizonyíték. Ezeket át is nyújtanám neked /röviden kutat a barna kis táskájában majd átad négy-öt fotót/ Azt csinálsz velük amit szeretnél, mert van még belőle. 

AG: Köszönöm. /rakom el zavartan a fotókat./ Hát, Cerys. Nagyon szépen köszönöm az interjúdat és az őszinte vallomásodat. 

CP: Igazán nincs mit, Anne. Nekem volt a megkönnyebbülés.

(Elle Magazin)