What about love? - 20. fejezet

Elég rövidke, de sok fordulat van benne :D na már most, hogy mi lesz a következő rész, azt is meglátjátok :DD 

Enjoy babes :D :*

20. fejezet - Don't go!

- Fernando, te teljesen megkattantál? - guggoltam le az énekeshez, és elvettem Paul kezét, hogy lássam mennyire súlyos a sérülést. - Ez eltört. Fernando, te eltörted az orrát. 

Álltam fel és mérgesen és a spanyol pilóta felé fordultam. 

- Te ezzel a senkiházival vagy? - emelte fel a hangját a Forma-1-es, mire ledöbbentem. 

- Ne merészelj kiabálni velem! - emeltem fel én is a hangom. - Takarodj innen! - Nem, amíg nem beszéltünk.

- Azt mondtam, tűnj innen.
- Egy percet kérek. - nyomta meg a szavakat.
- Azt mondtam nem.
A spanyol pilóta gyengéden megragadta a karomat és kihúzott a folyosóra, majd behúzta mögöttünk az ajtót, hogy ne tudjak visszamenni. Miközben kifelé húzott, a karját csapkodtam.
- Engedj el! Utállak!
- Nem hiszem el.
- Pedig így van. - fontam össze a karomat határozottan annak ellenére, hogy a látványa igazán felzaklatott.
- Mit keres itt az a senki?
- Nem hiszem, hogy nagyon sok közöd lenne hozzá.
- Szóval igaz. - nevetett fel gúnyosan.
- Gondolj amit akarsz. - rántottam meg a vállamat. - Nem igazán érdekel.
- Az is igaz, hogy elmész, mi?
- Igen. - elpillantottam.
A spanyol pilóta meglepő dolgot tett ezután. Elkapta a két kezemet, finoman. Felpillantottam a barna szempárba, ami olyan könyörgően nézett rám.
- Kérlek, ne menj el. Nagyon sajnálom, és kegyetlenül hiányoztál ezekben a napokban. Ha kell, térden állok és úgy könyörgök, hogy bocsáss meg.
Már készült térdre ereszkedni, de ráfogtam a karjára és úgy próbáltam felhúzni.
- Ne, ne, ne. - könyörögtem. - Csak le ne térdelj. Nekem kínos.
A férfi továbbra is olyan szemekkel vizslatott, hogy a szívem belesajdult.
- Nem tudom... - sóhajtottam és elengedtem a kezét. - Nem mondom, hogy nem hiányoztál. De...
- Isleen, én szeretlek. - vágott közbe.
- De nagyon rosszul esett... - folytattam.
- Sajnálom. - ismételte újra.
Hosszan és fájdalmas csönd telepedett közénk ahogy egymással szemben álltunk a folyosón. Mély levegőt vettem és beletúrtam a hajamba. Én törtem meg a csendet, mert már nem bírtam.
- Paul-t látnia kéne egy orvosnak.
- Szóval, ennyi?
Nem bírtam tovább a barna szempárba pillantani, inkább elkaptam a tekintetemet és el indultam. Nem nyúlt utánam, hagyta, hogy elsétáljak, ki az életéből. Hihetetlenül letört a látogatás és rossz hangulatban léptem vissza a lakásba. A konyhában már Paul tapasztotta orrára a mélyhűtött borsót.
- Eltakarodott az szerencsétlen?
- Azért ne beszélj így róla...
- Jól vagy? - simította ki a hajamat az arcomból.
- Inkább az a kérdés, te hogy vagy. - sűrűn pislogva fojtottam vissza  könnyeimet. Óvatosan elemeltem a mirelit zacskót a férfi orráról. - Uh, ez csúnyán eltört. Elviszlek egy dokihoz. Helyre kell rakni az orrod.
- Te ugye nem éppen elsírni készülöd magad? - nézett mélyen a szemembe. Pislogtam párat és lenyeltem a torkomat, majd megráztam a fejemet.
- Dehogy. - próbáltam mosolyogni.
- Nem szabad, hogy felzaklasson. - nyomott egy puszit a homlokomra, mire tényleg elmosolyodtam. - Itt vagyok.
- Tudom. - bólintottam hálásan. - És köszönöm. De inkább menjünk a dokihoz.
Az énekes lekászálódott a pultról én pedig felvettem a kocsikulcsot és elhagytuk a lakást.

.    .    .

- Hát ez bizony jó csúnyán eltört, Mr. Howe. - vette le a szemüvegét az orvos. - Mi történt?
- Csak egy kis - pillantott rám a mondat közepén, majd máshogy fejezte be, mint ahogy eredetileg akarta. - csetepaté. Semmi komoly.
- Rendben. - bólintott a doktor. - Most meg tudom csinálni, de minimum 3 és maximum 6 hét amíg összefog. Nem akadályozza az orron át légzésben a törés?
- Néha de. De akkor jobban, mikor vérzett. - válaszolt Paul. - De egy kérdésem lenne. Ugye ez az éneklésben nem fog akadályozni?
- Hát... - vakargatta a halántékát az orvos. - Elméletileg nem. De valószínűleg fel fog dagadni magának itt. Meg belilulni. - mutatott a jobb az arcüregére. - Egyik csíkban. Ha ilyen csúnyán eltört az orra, akkor valószínűleg jó pár hajszálér megrepedt és bevérzést eredményeztek. Ez nem veszélyes, de fájdalommal járhat. Látszólag nem ferdült el az orrsövény, de ha igen, akkor az lehet, hogy akadályozhatja a légzésben és később műtéttel kell helyre hozni.
- Jó, csak mi turnéra indulnánk három nap múlva.
- Én ezt értem... de nem lenne jó ötlet ilyen állapotban elmenni.
- Tegyen meg mindent, doki.
- Jól van, csináljunk előbb egy röntgent és utána beszélek. - rám pillantott. - Hölgyem, megtenné kérem, hogy a továbbiakban kint várakozik?
- Persze. - bólintottam, majd futó pillantást vetettem Paul-ra és elhagytam a vizsgálót.
Leültem az egyik rossz minőségű székre és míg a vizsgálat eredményére várakoztam, a telefonomat birizgáltam. Egyszer csak a táskámban rezegni kezdett egy másik telefon is. A férfi a kezembe nyomta a készüléket, mielőtt bementünk a rendelőbe, hogy vegyem fel, bárki hívja. A képernyőn a menedzsere neve villogott, így rányomtam a fogadásra.
- Szia, Tom, Isleen vagyok.
- Szia, Ise. Hogy-hogy nálad van Paul telefonja?
- Odaadta mielőtt bement röntgenre.
- Hogy mi? - hallottam döbbentséget a hangjában. - Minek neki röntgen?
- Volt egy kis csetepaté... és... eltört az orra.
- Most csak szívatsz.
- Nem, sajnos nem.
- Melyik kórházban vagytok? Azonnal oda kell mennem.
- A St. Mary-ben.
- Tíz perc és ott vagyok. - a menedzser kinyomta a készüléket és én el elraktam a Paul telefonját, majd tovább piszkáltam a sajátomat. Pár perccel a hívás megszakítása után az énekes lépett ki váróba. Felpillantottam csalódott és egyben kissé dühös arcába.
- Megfojtom azt a nyomorultat. - dühöngött.
- Mi van?
- Ugrott a turné. Legalább is az első része biztosan.
- Micsoda? - esett le az állam. - De miért?
- Mert az a szerencsétlen elintézte, hogy elferdüljön az orrsövényem. Ami azért veszélyes, mert nehez a légvétel. Én azt hittem, hogy ez a vér miatt van, de kiderült, hogy az orrsövény elferdülése miatt. A röntgen alatt is ahogy lefeküdtem befulladtam. De mondta a doki, hogy kell feküdni, hogy ne legyen ez. Az a senkiházi gyönyörűen elintézte ezt. Tudja hova kell ütni. Csak kerüljön a szemem elé, és szétverem a fejét úgy, hogy rá se megy a bukósisak többé.
- Nyugi már. - csitítottam. - A doki mit mondott?
- Azt, hogy orrsövény ferdülés. De nem kis mértékben. Meg elrepedt és eltört jó pár porc és csont. 3 hét, ha szerencsém van,  6, ha nincs. Utána pedig mivel ezek nem szoktak szépen összeforrni, műteni kell. Minimum egy, de inkább másfél hónap kiesik a turnéból.
- Hát ez remek.... - sóhajtottam. - De egy ütéssel így elintézett?
- Rohadt keményen ütött én nem is értem. - tapogatta meg az orrát. - Remélem elrepedtek az ujjai vagy valami.
- Jó, jó, semmi baj. - simogattam meg a karját és biztatóan mosolyogtam rá. - Tom hívott amíg bent voltál. De mindjárt itt van.
- Mit mondtál neki? - kissé mintha megijedt volna.
- Azt hogy eltört az orrod, és itt vagyunk a kórházban.
- Nem kellett volna ide hívnod. - túrt bele idegesen a hajába.
- Miért?
- Jó, hagyjuk.
Az ajtó pár perc múlva nyílt és egy igazán ideges Tom lépett be rajta.
- Paul, te mi a halált műveltél magaddal? - állt meg az énekes előtt.
- Semmit. - rántotta meg a vállát egyszerűen. - Volt egy kis összetűzésem.
- Mégis kivel?
- Nem számít. - pillantott rám a férfi. - Viszont el kell halasztani a turnét.
- Hogy mi?
- Jól hallottad. Ilyen orral nem megyek turnéra. - mutatott magára. - Mond azt, hogy komoly műtéteim voltak és várnak még rám. De beszéljük ezt meg máshol.
- Paul. - szóltam a férfi után, aki már terelgetni kezdte menedzserét a kijárat felé.
- Ne haragudj. - fordult hátra és a kezemért nyúlt, mire belekaroltam a karjába. - Én szerintem hazamegyek. Ha nem baj.
- Nem, persze. - bólintott, miközben együtt sétáltunk a kijárat felé, majd a kocsimnál megálltunk. - Hívlak este felé, jó?
- Jó. - mosolyogtam. - Gyógyulgasson az orrod, jó? - simogattam meg a karját.
- Jól van. Szia. - nyomott egy puszit az arcomra és én is az övére.
- Sziasztok.

.    .    .

A telefont a férfi a negyedik búgás után vette fel. 

- Szia, hugicám. Minek köszönhetem a hívásodat?

- Szia, Jenssie. Mit csinálsz? 

- Futni voltam, de holnap reggel indul a gép. Mit szeretnél?

- Van egy hírem számodra.

- Hallgatlak. 

- Fernando betörte Paul orrát.

- Hogy mi? - döbbent le bátyám. - Miért?

- Nem tudom. Én csak arra értem ki, hogy Paul a földön vérző orral és Fer állt az ajtóban... de hosszú. Majd elmesélem.

- Mégis mikor?

- Fernando úgy behúzott szegény Paul-nak, hogy elferdült az orrsövénye. Minimum 3 rosszabb esetben 6 hét, mire rendbe jön és utána nagy valószínűséggel műteni kell. Így másfél hónapig minimum nem indulunk el a turnéra. 

- Nem mentek? 

- Nem tudunk. Nagy balhé van, de Tom ki fog adni valami közleményt, hogy műteni kellett Paul-t, azért nem tudunk utazni.

- És akkor mit fogsz csinálni?

- Hát... mivel itthon nem akarok megposhadni, és mivel úgy volt, hogy utazunk, munkám sincs... ezért.... megyek Szingapúrba. - mosolyodtam el.

- Komolyan? - döbbent le még jobban. - De jó. De... biztos akarod?

- Igen. - bólintottam, ugyan ő ezt nem láthatta. - Tudom, mit kell tennem és hogyan kell kezelnem a helyzetet.

- Rendben. Nagyon örülük, Issie. Mikor jössz? 

- Valószínűleg csak pénteken reggel érkezem. De még hívlak. 

- Jól van. Puszillak.

- Én is, Jens. - nyomtam ki a készüléket.

Mosolyogva tettem odébb a telefont, majd folytattam a pakolást. A terv már megvolt, már csak meg kellett valósítani.