I. fejezet - Memories

Megigazítottam magamon a piros Joseph blézert és felsóhajtottam. Végigmértem magamat a tükörben, majd hátrasimítottam a hajamat.  Bizonytalan voltam. Nem tudtam mit akarok. Ezer és egy kérdés kavargott a fejemben miközben tükörképemet néztem. Nem voltam ugyanaz a lány, akit pár éve megismert a világ. Nem is akartam ugyanaz maradni. Az a lány egy naiv, érzékeny, ostoba kis fruska volt. Aki elhitte, hogy az álmok valóra válnak, és hogy nincs lehetetlen. De ennek vége. Két év kellett ahhoz, hogy felálljak abból a pofonból, amit az élet adott. Visszatértem. A lány, aki hazajött céltudatos, határozott, és néha érzéketlen. Belepakoltam a táskámba a legfontosabb kellékeket, majd kiléptem a hálómból és a nappaliba sétáltam és leültem a kanapéra. Miközben Valery-re várakoztam szememet újra végigjárattam a lakáson. Több mint két éve nem jártam itt. A modellkedés miatt először három hónapot Japánban, majd hat hónapot Amerikában, nyolc hónapot Angliában, majd öt hónapot újra Japánban. Nagyon kimerítettek a hónapok, ezért is jöttem most haza. A munka miatt két évig nem láttam se a családom, se a barátaimat. Kaptam két hónap pihenőt, mielőtt újra utaznom kellene. Miközben a tekintetem a csinos lakásban kóborolt észrevettem valamit. Lassan felálltam és a TV melletti könyvespolchoz sétáltam. Levettem a bekeretezett fotót és végigfutattam rajta a kezemet. A régi emlékek egy pillanat alatt rohantak meg.

-          Hé, csináljunk egy közös képet! – rendezkedett egyből Val és intett egy pincérnek.

-         Ne már, Val. Szörnyen nézek ki. – próbáltam igazgatni világosbarna hajamat.

-         Így is gyönyörű vagy. – csókolt meg röviden a spanyol mire elmosolyodtam és viszonoztam a csókját.

-          Hé, hé. Gerlepár. Elég mára. – tolt minket szét, vigyorogva Jules.

-          Na, gyerekek, egy, kettő, három. Itt repül a kismadár. – a vaku villant és a kép megszületett.

A régi szép idők. Mikor még mindenki egy nagycsalád volt. Lewis és Valery, Fernando és én, Jaime, Jules, Felipe, Mark, Alberto és még páran. Megráztam a fejemet és visszatettem a helyére a képet. A kezemet tovább futattam és egy bőrkötésű fotóalbumon állapodott meg. Levettem a polcról és fellapoztam. Újra felvillantak az emlékek.

-          Blance, van számodra valakim. – magyarázott nekem Lewis miközben félkarral átölelte Valeryt. Épp szólásra nyitottam a számat, amikor feltartotta a kezét és belém fojtotta a szót. – Tudom, azt mondtad, nem akarsz most randizni, de szerintem őt imádni fogod. Hé, Fer. – intett a McLarenes pilóta, mire arra felé pillantottam, ahonnan az idegen közeledett.

A spanyol pilóta kivillantotta tíz pontos mosolyát, mikor tekintetünk találkozott. Végig figyeltem, ahogy közeledett felénk, valahogy nem tudtam elvenni a tekintetemet. Valami nagyon megfogott benne.

-          Fernando Alonso. – nyújtott kezet, mire elfogadtam és bemutatkoztam.

-         Blance Genger.

-          Nagyon örülök. – mosolygott továbbra is a spanyol miközben tekintetünk egymásba fonódott.

Erre az emlékre ijedten összecsaptam a könyvet.

-          B, minden rendben? – hallottam Valery hangját.

-          Ja, persze, igen. – álltam fel gyorsan és visszatettem az albumot a helyére. – Mehetünk?

-          Igen. Lewis már csörgött, hogy lent vár.

-          Oké. – nyeltem egyet és felkaptam a táskámat. 

Kiléptünk a lakásból, amit Val kulcsra zárt, majd szótlanul tettük meg az utat lefelé a lifttel. Mikor kiléptünk a felvonóból egy pillanatra megtorpantam. A fekete fiú felpillantott és mikor meglátta barátnőjét, elmosolyodott, majd hozzá sétált és hosszan megcsókolták egymást. Tekintete rám siklott és hosszan álltam a csokoládé barna szempár pillantását. Vele sem épp a legjobb viszonyban váltam el két éve. Ennek ellenére még is meglepett, amit tett.

-          Szia, Blance. – hozzám lépett és két puszival köszönt. -  Jó újra látni. – mosolygott.

-         Szia, Lewis. Téged is.

-     Na, jó, menjünk. – mosolygott a brit és ujjai összekulcsolódtak Valeryéval és beültünk a fekete Mercedeszbe.

Val és Lewis kellemes elcsevegtek az úton én pedig inkább csak kibámultam az ablakon. Elég hamar odaértünk a szórakozó helyre. Mikor kiszálltunk a kocsiból rengeteg vaku villant és pár rajongó vagy az én nevemet, vagy pedig Lewisét kiabálták. Türelmesen, nagy mosollyal az arcomon sétáltam oda a rajongókhoz és mindenkinek aláírtam, valamint csináltam egy-egy fotót. Miközben egy papírt firkantottam alá, beleütköztem valakibe. Felkaptam a fejemet és a férfire pillantottam.

-          Jules? – a francia rám emelte a tekintetét, és ahogy leesett neki ki is vagyok elvigyorodott.

-         Blance! – átölelt és én is szorosan kulcsoltam át a kezeimmel. – Ezer éve nem láttalak. – tolt el magától pár pillanat múlva én pedig elmosolyodtam.

-          Csak két év. – mosolyogtam.

-          Túl sok. – végigmért, majd újra megölelt. – Gyönyörű vagy. Hiányoztál.

-         Te is nekem, J. – motyogtam.

Mivel a rajongók tovább kiabálták a neveket, ezért még aláírtunk pár papírt és fotót csináltunk, majd bementünk a szórakozó helyre. A V.I.P. részleg volt lefoglalva a pilótáknak, így Julesles leültünk az egyik bokszba.

-          Mesélj, mi van veled?

-         Nem sok. Nagyon fáradt vagyok, két éven keresztül megállás nélkül munka, utazás, munka, utazás. Most itthon vagyok két hónapot, pihenek.  Aztán meglátjuk, hogy jön ki, hova kell mennem.

-          Mikor jöttél haza?

-         Tegnap reggel érkeztem. – mosolyogtam. – Veled mi van?

-          Semmi, tesztelgetek. Hol Ferrari, hol Force India. Változó.

-          Értelek.

-          Találkoztál már vele? – nem kellett kimondania a nevet, egyből tudtam kire gondol.

-         Nem. És őszintén? Nem is akarok.

-          Nehéz lesz őt elkerülnöd.

-         Tudom, de meg lehet próbálni. – sóhajtottam. – Mit iszunk?

-          Hozok valamit. Erőset?

-         Tökéletes. – mosolyogtam rá Julesre, aki eltűnt a pult felé.

-          Hát itt vagy. – pattant le az asztalhoz Valery és Hamilton. – Mindenhol téged kerestünk.

-          Ja, csak találkoztam Juleslel, aztán leültünk beszélgetni.

-         Blance? – hallottam a nevemet, mire megfordultam a széken.

-          Szia. – mosolyogtam és odasétáltam hozzá és adtam neki két puszit, majd megöleltem.

-          Jó rég jártál erre. – súgtam Jaime az ölelés közben.

-          Nem elég rég. – motyogtam. – De te hogy vagy, J?

-          Jól. – mosolyogott a kék szemű spanyol. – Csak nagyon hiányoztál.

-           Te is nekem. Gyere, ülj le hozzánk. – mosolyogtam.

Beszélgetni kezdtünk a kis társaságban. Én főleg Jaimet és Julest hallgattam, vagy nekik meséltem, de néha Lewis is mesélt egy s mást a két évről. Párszor lementünk táncolni Valeryvel, és kezdett egész jó hangulatot kezdett ölteni az este. Fél tizenkettő körül, mikor ismét Jules-lel beszélgettem, egy ismerős alak körvonalai bontakoztak ki a tömegben. Egy pillanatra megdermedtem és csak az egyre közeledő alakot figyeltem. A francia észrevette rajtam a hangulatváltozást és hátrafordult, követve a tekintetemet. Pár másodperc múlva visszafordult hozzám és igyekezett elkapni a pillantásomat.

-          Le akarsz lépni, B.?

-         Mi? – pillantottam vissza rá, mert nagyon elbambultam.

-        Azt kérdeztem, le akarsz lépni?

-         Nem. Nem menekülhetek örökké. Maradjunk. – mosolyogtam a franciára és igyekeztem meggyőző lenni, de nehéz volt.

Amikor a férfi odaért az asztalhoz, köszönt mindenkinek. Puszival a lányoknak, kézfogással a férfiaknak. Mikor mögém ért, nem fordultam meg. Úgy csináltam, mint aki nem látja, nem hallja. A spanyol lehajolt és a fülembe suttogott.

-          Isten hozott itthon. Édes a hazatérés nem de? – beszéde könnyed volt, semmi gúny, vagy él nem szerepelt benne. Én tovább kevergettem a koktélomat a szívószálammal. – Azonban nem hiszem, hogy jót tett, ez a sok idő külföldön. Köszönni nem illik?

Felálltam és kitoltam a széket kis híján neki lökve Fernandonak. Hosszan pillantottam a barna szempárba, majd Valery felé fordultam.

-          Val, eljönnél velem mosdóba?

Barátnőm bólintott, én pedig elsétáltam a Ferraris mellett és a mosdó felé igyekeztem, kezemben a táskával. Belöktem az ajtót és a mosdókagylóra támaszkodtam, leszegtem a fejemet. Barátnőm hamar utolért és megsimította a hátamat, mire felemeltem a fejem.

-          Minden rendben?

-         Semmi nincs rendben, Valery. Semmi! Már két éve. – keltem ki magamból.

-          Hé, hó, hátrébb az agyarakkal. – tartotta fel védekezően a kezeit a lány.

-          Ne haragudj. – túrtam bele fáradtan a hajamba és belenéztem a tükörbe. Hol volt már az a határozott, kiegyensúlyozott, erős nő, akit az évek alatt kovácsoltam magamból. Pár pillanat romba döntötte az évek munkáját. Ilyen rövid idő elég volt ahhoz, hogy feltépje az épphogy beforrt sebeket és elöntsön emlékekkel. Megráztam a fejemet. Nem! Nem hagyhatom, hogy csak úgy besétáljon az életembe, hazavágva mindent, amit eddig megfogadtam.

-          Nem léptél még túl rajta, igaz?

-          De. Legalább is azt hittem. De most úgy tűnik még se.

-          Sose meséltél mi volt veled szerelmi téren. Volt valakid két év alatt?

-          Randizgattam, de nem volt az igazi sose. Egy-két hónapos kapcsolatok. Abból is kettő, max három. Nem bírtam.

-          Sajnálom. – Valery megdörzsölte a hátamat és elhúzta a száját. – Vissza akarsz menni, vagy lépjünk le?

-           Még maradjunk egy kicsit. Jules-lel és Jaimevel még akarok beszélni.

Barátnőm bólintott, majd visszamentünk a V.I.P szektorba. Fernando igazán kényelmesen leült a helyemre. Összeszorítottam a fogaimat, majd odahúztam egy széket Jules és Jaime közé. A spanyol vigyorogva figyelte az eseményeket, majd nekem kezdett magyarázni.

-          Mesélj, B. Milyen volt az a két év, távol otthonodtól?

-      Nagyszerű. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Elképzelni sem tudtam jobbat, mint hogy két évig távol voltam tőled.

-          Ó. Örülök, hogy kinőtted a hisztis énedet.

-          Pontosan. – tudtam, hogy húzni akar ezért maradtam nyugodt és könnyed. – Tudod, valakinek fel kellett nőnie.

-          Ideje volt. – biccentett a spanyol.

-          Arra tényleg hiába várok, hogy te felnőj. – mosolyogtam.

-          Hé, hé, srácok. Elég. – szólt ránk Lewis, mire mindketten felé pillantottunk. – Ne marjátok már egymást.

-          Beszélgetünk. – bólintottam. – Mint értelmes felnőttek. Mármint az én részemről ez egy értelmes felnőtt beszélgetés. Fer még nem nőtt fel.

Fernando nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de inkább csak gúnyosan elmosolyodott és megrázta a fejét. Tovább beszélgettünk a társasággal. Fél egy körül elég fáradtnak éreztem magamat, így felálltam, hogy távozzak. 

-       Szerintem én megyek. – pillantottam végig a társaságon, és Fernandon pár másodpercre megakadt a szemem, majd inkább elkaptam a pillantásomat.

-         Hazakísérjen valamelyikünk? – kérdezte Jaime Jules helyett is.

-          Nem kell, maradjatok csak. – mosolyogtam. – De nagyon kedves vagytok. Hívok egy taxit inkább.

Mindenkitől két puszival köszöntem, csak Fernando-t hagytam ki. Kisétáltam a klub elé, ahol már nem voltak rajongók. A telefonomon tárcsáztam egy taxi társaság számát és megígérték hogy 10 percen belül ott lesz egy autó. Míg várakoztam a telefonomat nyomkodtam. Mikor a kocsi megérkezett, és épp be akartam szállni, egy ismerős hang szólított meg.
 

-          Várj. 

Megállt a kezem és lassan abba az irányba fordultam ahol a férfi állt.