XL. fejezet - Let her go

Meghoztam :) Kicsit depresszív, kicsit mély, kicsit lehangoló. De kell néha ilyen is...

Az ágy szélén ültem a kezemben tartott zsebkendő millió darabra szakadt, miközben ujjaimmal újra és újra összedörzsöltem. A lány hófehér arcát vizslattam, akinek szemhéjai meg- meg remegtek, szemgolyó láthatóan mozogtak zárt szemei alatt. Egy-egy pillanatban fellélegeztem, mikor erősebben meg-megrebbent, hogy lány esetleg felébredhet. De nem. Két óra telt el a műtét óta, és semmi. Több mint egy órája ébren kellett volna lennie, de nem reagált. A szépen kilakkozott körmömet már tövig rágtam. Felpillantottam és az ablak felé pillantottam. A férfi nekitámaszkodott a falnak és Monaco látképét fixírozta. Felálltam és odasétáltam hozzá. Átkaroltam a derekát és az államat megtámasztottam a vállán. Megemelte a jobb kezét és végigsimította az arcomat, majd hátrafordult.

-          Miért aggódsz ennyire?

-         Azért mert… nekem még soha nem halt meg senkim. Nem tudom milyen elveszíteni valakit, aki kicsit is közel áll hozzám.

-          Ez most komoly? – lepődött meg a spanyol.

-          Igen. Mindkét nagyi és nagypapa makkegészséges. Az egész családom ilyen.

-          Fel fog ébredni. – ölelt magához a férfi, mire arcomat belefúrtam a pólójába.

-          Remélem.

-          Biztos.

Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból és szorosabban húztam magamhoz Fernandot.

-     Khm… - hallottam halk krákogást, mire elengedtem szerelmemet és hátrafordultam a doktorhoz. – Ms. Genger.

-          Igen.

-          Kijönnek beszélni?

-          Persze.

Fer bátorítóan megszorította a kezemet, majd ujjaink szorosan összefonódtak, úgy hagytuk el a kórtermet. A férfi kint állt, kezében Corliss kórlapjaival és igazán gondterheltnek tűnt.

-          Ms. Genger… maga közeli hozzátartozó?

-          Nem, csak egy barát.

-          Ön, Mr. Alonso? – szerelmem nemlegesen rázta a fejét. – Nos, fel kéne hívni egy közeli hozzátartozót, mert nem volt megadva értesítendő személy.

-          Nem? – lepődtem meg.

-       Nem igazán. Szóval. A műtét sikerült, rengeteg vér volt a tüdejében, ha nem került volna be, valószínűleg nem élte volna már meg a holnapot. Viszont amit mondott, hogy vért köhögött, az is rossz. Gondolom a tüdeje igyekezte kiküszöbölni, de nem sikerült. Viszont a megerőltetéstől valamint a vérveszteség okozta az ájulást. Rengeteg mennyiségű gyógyszert is találtunk a vérében, különböző keverésben, káros, de halálos is lehet. Nem tudják milyen gyógyszereket szedhetett be?

-          Nem, csak ma találkoztunk.

-          További műtétek várnak rá, viszont van egy kis probléma… a biztosítása nem fedezi a keretet. Hihetetlenül drágák ezek a műtétek, még a main kívül három másik műtét, az egyiket még 3 órán belül el kell végezni különben…. a szíve leáll, mert nem tud elég vért pumpálni.

-          És mi ilyenkor a megoldása? – aggodalmaskodtam.

-          Huh… hát újabb biztosítást kéne neki kötni ami fedezi a költségeket. Van rá kerete a lánynak?

-          Nem… de nekem…

-          Blance, bocsánat, egy percre. – kapta el a karomat Fernando és elhúzott. Mikor elég messze voltunk az orvostól, szinte rám támadt. – B., ugye nem gondoltad komolyan, hogy kifizeted. Tudod, milyen összegekre rúgnak ezek a költségek? Gondolkozz már.

-          Fernando. Semmi közöd nincs ahhoz, hogy mire költöm a pénzemet.

-          Ohoho, B. Hamarosan összeházasodunk, szóval úgy vélem, lehet hogy van egy csöpp beleszólásom abba, hogy ne szórd feleslegesen a pénzt.

-          Feleslegesen szórni a pénzt?! Normális vagy?! Ez egy ember élete! Gondolkodjál, már kiről beszélsz!

-          Blance, mindketten tudjuk, hogy bármennyire is nagylelkű vagy, ő rajta már sok minden nem segít.

-          Hogy lehetsz ilyen?

-          Én csak kész tények elé állítalak.

-          Nem kell. Felnőtt vagyok, majd eldöntöm, mibe teszem a pénzemet. Köszöntem. – hátat fordítottam és a kórterem felé indultam. Az orvos lépett ki éppen.

-          Ms. Genger. A hölgy felébredt.

-          Komolyan? – szinte félrelöktem az orvost, annyira siettem be a lányhoz.

Corliss hosszúkat pislogott és egyre csak a plafont bámulta. Leültem mellé és megfogtam a felém eső bal kezét.

-          Corly.

A lány lassan felém fordította a fejét és halvány mosoly kúszott az arcára. Gyengéden végigsimította a kezemet, mire én is finoman elmosolyodtam.

-          Jól vagy?

-          Fogjuk rá. – formálta szinte hangtalanul a szavakat.

-          Corliss… Van egy kis gond.

-          Mi az? – a hangja erőtlen és halk volt. Én is alig hallottam.

-          Még várna rád pár műtét, hogy…

-          Nem. – vágott közbe. Igyekezett határozott lenni.

-          De Corly… akkor… akkor meghalsz. – a könnyek megjelentek a szemembe, és sűrű pislogások közepette igyekeztem leplezni. – És ott kell lenned az esküvőmön.

-          Ne, ne. – a lány letörölte a könnyeimet. – Blance, kérlek, ne sírj. Ennek így kell lennie. Én erre már felkészültem. Mellesleg én nem vagyok senki a te életedbe.

-          Hogy mondhatsz ilyet? Meg amúgy se hagyhatsz itt, amikor hozzám jössz látogatóba. – már nem érdekelt, ha le is folytak a könnyeim.

-          Semmi baj, B. Nincsen semmi baj. – mosolygott a lány.

-          Mennem kell. – töröltem le a könnyeimet.

-          Hova mész? – kapott a kezem után.

-          Ne. – finoman elhúztam. – Jövök ma még.

-          Tényleg itt hagysz?

Nem válaszoltam, csak felkaptam a fekete Célin táskát és sietős léptekkel hagytam el a kórtermet. Fernando a folyosón üldögélt, a telefonját nyomkodva és mikor meghallotta cipőm kopogását, felkapta a fejét.  

-          Hova mész, Blance! – ugrott fel, hogy elkapja a karomat, mikor tovább akartam sétálni mellette.

-          Van egy kis dolgom.

-          B.

-          Semmiség. – igyekeztem letörölni a könnyeimet.

-          Gyere ide. – maga felé fordított és átölelt.

A fejemet a vállára hajtottam és hagytam, hogy előtörjenek belőlem a könnyek. Hosszú ideig álltunk így, egymás ölelve, szerintem át is áztattam a pólóját.

-          Ssss… - simogatta a hajamat Fer egy idő után. – Miért zaklat ez fel ennyire? Fel kell készülnöd az ilyen helyzetekre.

-          Tudom, de. – elengedtem és lehuppantam egy székre. – Soha nem éltem át ezt, és nem most kéne elkezdenem. Tudom, hogy csak egy barátnő… de. Mindegy.

-          Akkor miért?

-          Mert anno mikor mellette feküdtem a kórházba, megígértem, hogy segítek neki a bakancslistájában. És most csődöt mondtam. Még ezt se tudtam megtenni. Megígértem neki, hogy legalább azok a rövidke hónapok, amíg köztünk van, jók lesznek, de ez se sikerült. Olyan mintha cserbe hagytam volna.

-          Dehogyis. – ült le mellém Fer és átkarolt. – Szeretnél neki segíteni?

-          Igen. – bólogattam.

-          Akkor ne erőltesd rá az akaratodat. Nem akarja, hogy megműtsék… nem akarja ezt az egészet. Azzal segítesz neki a legtöbbet, ha engedsz neki.

-          De…

-          Nem. – fogta le finom a kezemet. – Fogadd ezt el, B. Nem lehet minden csupa móka és kacagás.

-          Beszélek vele. – álltam fel.

-          Én pedig megkeresem az orvost. – szorította meg finoman a kezemet Fer és bátorítóan mosolygott rám.

-          Legyen. – nyeltem nagyot. Fernando felhúzott a székről, majd újra magához húzott. Arcomat a vállába fúrtam és mély sóhajok közepette húztam magamhoz.

Pár perc múlva lassan eltoltam és mély levegőt véve elindultam a kórterem felé. A hajamat hátratűrtem és igyekeztem összeszedni magamat. Mikor beléptem, Corliss rám pillantott, majd újra a plafont kezdte fürkészni. Leültem mellé és megfogtam a kezét. Továbbra sem nézett rám.

-          Jól vagy?

-          Fáj. – szólalt meg pár pillanat múlva. Gyönyörű szemeiben könnyek csillogtak.

-          Biztosan ezt szeretnéd?

-          Már mindegy.

-          Nem mindegy. Lehet segíteni.

-          De nem akarom, hogy segíts. – fordította végre felém a fejét. – Akkor inkább… – csuklott el a hangja.

-          Biztos vagy benne?

-          Muszáj lesz.

-          Annyira sajnálom.

-          Nincs mit. – húzódott halvány mosoly a szájára.

-          Szeretlek, Corliss.

-          Én is nagyon. – kitárta a karját, mire halvány mosollyal az arcomon lehajoltam, hogy megöleljem.

-          Nagyon vigyázz magadra. Az esküvődön pedig gyönyörű leszel, Mrs. Alonso.

-          Imádlak. – vigyorogtam, majd elengedtem a lányt. – Te is vigyázz magadra.

Hosszú percekig ültem mellette és a kezét simogattam. A perceket csendben teltek el, nem beszélgettünk, tudtam, hogy nem akar. Egy idő után elkezdett hosszúakat és laposakat pislogni, légzése és szívverése kezdett lelassulni. A csipogás egyre lassabb lett, ami felkaptam a fejemet. Az üvegajtó mögöttem kinyílt, de nem néztem fel.

-          Szia, B. – a hangra felkaptam a fejemet és megfordultam a széken.

-          Jake! – mosolyogtam rá a színészre. – Hogy kerülsz ide?

-          Úgy hallottam, van valaki, aki szeretne velem találkozni. – villantott bűbájos mosolyt Corlissra, aki láthatóan lefagyott, és tátogott, mint egy hal.

-          Jake Gyllenhaal – nyújtott kezet a férfi a lánynak, aki erőtlenül megrázta.

-          Beszélgessetek egy kicsit. De ne sokáig lopd el. – vigyorogva paskoltam meg a férfi arcát.

-          Nem ígérhetek semmit. – mosolygott Jake. – Egy ilyen szép lánnyal.

Kifordultam a kórteremből és Fernandohoz sétáltam. A férfi a folyosón ülve a telefonját birizgálta, ám a lépéseimre felnézett.

-          Szép gesztus volt tőled. – ültem le mellé. – Nekem nem jutott volna eszembe.

-          Mégis mi? – nézett fel rám.

Hangosan felnevettem és hosszan megcsókoltam szerelmemet.

-          Ha már máshogy nem engedte, hogy segítsünk, akkor gondoltam még egy tételt húzzunk ki a listájáról. Nehéz volt megtenni, de idehívtam. - karolta át a derekamat.

-          Annyira szeretlek. – mosolyogtam.

-          Én is téged. Sajnálom, hogy veszekedtünk. Csak én is feszült voltam.

- Semmi baj. - mosolyogtam halványan. 

A vállára hajtottam a fejemet és vártunk. Vártunk és vártunk, mígnem Jake egy negyed óra múlva elhagyta a kórtermet. Felálltam és odasétáltam hozzá, majd hosszan megöleltem.

-          Köszönöm.

-          Nagyon sajnálom. Pedig gyönyörű lány.

-          Tudom. – sóhajtottam.

-          Most mennem kell, de még beszélünk?

-          Persze. – nyomtam puszit az arcára.

-          Sziasztok. – mosolygott Jake, ahogy elsétált mellettünk.

Az ágyon fekvő Corliss szabályosan ragyogott, nagyon boldog volt, hogy találkozhatott Jakekel.

-          Na, milyen volt. – ültem le mellé. Fernando megállt mellettem.

-          Nagyon szépen köszönöm. Csodálatos volt. – nézett rám csillogó szemekkel.

-          Ne nekem köszönd. Fernek.

-          Köszönöm. – pillantott szerelmemre.

Fernando csak bólintott és mosoly húzódott az arcára. A lány arca már nagyon sápadt volt, alig lehetetett ráismerni régi énjére. A légzése tovább lassult, mellkasa lassabban emelkedett, majd süllyedt és a gép csipogása is egyre lassabb lett. Tudtam, ez már a búcsú ideje. A könnyeim újra patakzani kezdtek, mire Corliss csak gyengéden megszorította a kezemet.

-          Szeretlek titeket. – formálta a szavakat szinte hangtalanul, majd még egy fáradt mosolyra húzta a száját.

-          Én is annyira szeretlek. – igyekeztem letörölni a könnyeimet.

-     - Csak mindig emlékezz rám. 

       - Sose felejtelek el, Corly. - erőltettem mosolyt az arcomra.

.

Addig el sem vettem a tekintetemet a barna szempárból, amíg az lassan le nem csukódott és a csipogás is leállt.