XLIV. fejezet - Accident

Nem bírtam ki :DDD Végre volt rá ihletem és nem bírtam ki hogy ne hozzam el nektek :/ Lehet hogy kicsit meglepő, de remélem tetszik :D

Enjoy darling :*

A nap követelőzően igyekezett betörni a szobába és akárhogy helyezkedtem, nem tudtam kikerülni a fénysugarakat. Végül nagy morcosan kinyitottam a szememet és a másik oldalamra fordultam, hogy üdvözöljem Fernandot. Legnagyobb meglepetésemre senki nem feküdt mellettem, csak egy papírlap a párnán. Értetlenkedve ültem fel az ágyban és a levélért nyúltam.

„El kellett rohannom, nem akartalak felébreszteni.  Megyek vissza érted dél körül. Szeretlek. F.”

Széles mosoly költözött az arcomra, hogy nem SMS-ben, hanem így közölte az üzenetét. Elvettem a telefonomat az éjjeli szekrényről és morcosan vettem észre, hogy még csak tíz óra. Lerúgtam magamról a takarót és bevonultam a fürdőbe. Egy frissítő zuhany után kiválogattam a ruháimat és elkészítettem a sminkemet. Ráérősen készülgettem, és mivel nem volt kedvem egyedül lemenni, reggelizni, ezért rendeltem a portáról egy kevés ételt magamnak. Miközben a szőlőből szemezgettem, beütöttem a jól ismert számot.

-          Jó reggelt. – szólt bele a lány.

-          Szia, Val. – mosolyogtam. – Hogy van Vaquero?

-          Köszönöm kérdésed, én is megvagyok. – nevetett barátnőm.

-          Elnézést. Akkor hogy vagy kedves Valery?

-          Igazán kedves vagy, hogy érdeklődsz. Meglepően meleg van most itthon, de amúgy jól.

-          És a kiskutya?

-        Ő is elvan. Ma nem mentem be dolgozni, itthon voltam vele. Most a teraszon üldögélek a kanapén, ő pedig mellettem fekszik. Tegnap viszont itthon kellett hagynom, de jól bírta.

-         Akkor örülök, hogy jól vagytok. – mosolyogtam. – Nem unatkozol?

-       Nem. Itthonról intézem az ügyeimet, voltam úszni meg kondizni reggel. Lewisról tudsz valamit vagy ma még nem találkoztatok?

-          Még nem. De tegnap este együtt vacsoráztunk.

-          Igen, azt mondta. Csak ma még nem hívott.

-          Nem tudom, majd átkopogok hozzá legrosszabb esetben.

-          Köszi. Na, jó, akkor sok sikert Fernandonak is mára.

-          Átadom. Én meg puszillak titeket.

-          Mi is.

Mosolyogva kinyomtam a telefont és elkezdtem visszapakolni a kocsira a reggeli maradványait. Azonban alig tudtam két tányért összerakni, már újra csörgött a telefonom. Mikor megláttam ki is hív, mosolyogva szóltam bele.

-          Jó reggelt te pacsirta.

-          Neked is jó reggelt. – hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Mikor keltél?

-          Fuu… egy órája kb. Most fejeztem be a reggelit.

-          Jól van. Én is most végeztem, de még be kell ugranom valahova, aztán megyek érted és megyünk a pályára.

-          Rendben. De hogy- hogy ilyen korán elmentél? Mikor mentél el?

-        Nem akarod tudni. Fél hétkor keltem, hétkor már jött értem Edoardo és Fabrizio elrángattak a pályára, hogy körbefussuk. Utána volt két sajtós jelenésem, meg pár dolog a csapattal és most tudtam elszabadulni. Most még beugrok valahova, az fél óra, aztán megyek érted.

-          Uhh… hogy bírtál olyan korán felkelni? – utaltam a tegnap estére, ahol hárman, Lewisszal éjszakába nyúlóan beszélgettünk.

-          Nem hagytak békén. Azt mondták téged is felkeltenek, ha nem jövök és azt senki nem akarta.

-          Miért? – nevettem.

-     Mert köztudottan harapsz, ha annál korábban kell felkelned, minthogy meglenne a szükséges nyolc óra alvásod.

-          Így lenne? – nevettem tovább.

-          Bizony. Na, jó, le kell tennem, de hívlak, ha gyere le.

-          Jól van. Szeretlek.

-          Én is szeretlek.

Kinyomtam a telefont és befejeztem az asztal összepakolását. Amíg Fernandora vártam bekapcsoltam a gépemet és válaszolgattam az e-mailekre és a kérdésekre, amik a rajongóktól jöttek, valamit átböngésztem azokat a linkeket, amiket Yvonne küldött. Mióta megbeszéltük Fernandoval, hogy hol lesz a két esküvő, és az időpontokat is letisztáztuk, sokkal gyorsabban haladtuk a rendezéssel. Az egyházi esküvő december 2.-án lesz egy csinos monacói templomban, a polgári pedig április 13.-án, Ibiza tengerpartján. A fél óra hamar elrepült és a telefonom már csörgött is.

-          Induljak? – szóltam bele mosolyogva.

-          Aha, öt perc és ott vagyok.

-          Megyek. – kinyomtam a készüléket.

Beledobáltam minden fontos dolgot a táskába és megigazítottam a sminkemet a tükörben. Belebújtam a cipőmbe, majd felkaptam a táskámat és elhagytam a lakosztályt. A lift ajtaja pont akkor zárult mikor, mikor bezártam az ajtót. Bosszankodva mentem oda és türelmetlenül vártam a felvonóra. Valószínűleg tíz percbe telt, mire leértem és csodálkoztam, hogy Fer még nem hívott. A szálloda elé érve összevont szemöldökkel tapasztaltam, hogy nincs ott a tűzpiros Ferrari. Leültem az egyik padra és ott várakoztam tovább. Mikor további tíz perc múlva sem volt ott elővettem a telefonomat, hátha hívott, csak nem hallottam. De mivel nem volt nem fogadott hívásom, rányomtam a gyorshívásra. A nyolcadik búgás után kisípolt a telefon, amiért megráztam a fejem. Mindig felveszi a telefont. Újra és újra hívtam, de egyre csak kisípolt. Mikor már épp Edoardo számát kerestem, megszólalt a telefonom. Fellélegeztem egy pillanatra, hogy Fernando hív, de nem. Rejtett szám. Értetlenkedve emeltem a fülemhez a készüléket.

-          Igen?

-          Blance Genger? – szólt bele egy reszelős férfihang.

-          Igen?

-          Ön van megadva második értesítendő személynek Fernando Alonsonál.

-          Hogy mi? – akadt el a lélegzetem.

-          Karambolozott. Egy autó oldalról belerohant a kocsijukban és…

De a végét már nem hallottam. A kezemből szó szerint kizuhant a telefon és hangosan koppant a kemény betonon. Halványan hallottam, ahogy még tovább magyaráztak a telefonba, de már nem voltam magamnál. A sokktól, ami ért, levegőt sem kaptam. Azt sem éreztem, hogy valaki gyengéden rázogatni kezdte a vállamat. Csak akkor kezdett belém visszatérni az élet, mikor a férfi egyre erősebben rázott.

-          Blance, mi van veled? Itt vagy.

A hang is lassan jutott el a fülemig, így lassan fordultam a pilóta felé. Lewis felvette a telefonomat a földről, amiben már megszakadt a hívás.

-          Blance, figyelj rám. – guggolt le hozzám a brit pilóta és igyekezte felvenni a szemkontaktust. – Mi a baj?

-          Fernandonak… - nem tudtam befejezni a mondatot és elcsuklott a hangom.

-          Használj szavakat, B.

-          Fernandonak balesete volt… oldalról belerohant a kocsijába egy másik autó.

-          Hogy mi? Hol? Vagy mikor? Blance, be kell mennünk hozzá, mit mondtak?

-          Én… én nem tudom. – temettem az arcomat a kezeimbe.

-      Gyere már! – rángatott fel a padról. Legalább higgadt volt, már amennyire ebben a helyzetben az lehet az ember és tudott cselekedni. – Add a telefonodat. Biztos értesítették Fabriziot, Edoardot vagy Luist, ha egyikük sem volt velük. Ők biztos tudják, melyik kórházba vitték. Gyere.

A brit pilóta villámgyorsan keresett a telefonban a számok után, de közben másik kezével már egy taxi után intett. Én tehetetlenül hagytam, hogy a világbajnok magával húzzon, mert az agyam egy része még fel se fogta, mi történt.