XXXIX. fejezet - Help me

Na, hamar kimásztam a gödörből és egész gyorsan összedobtam ezt a részt :) Igazából az utolsó szalmaszálba kapaszkodtam, mikor bedobtam ezt az ütőkártyát, remélem azért nem lett rossz, annak ellenére hogy elég rövidke :/

Enjoy :*

-          Hé, Blance!  - csettintgetett Phil. – A kamerába.

A férfi hangjára visszarázódtam a valóságba és igyekeztem úgy tenni, mint aki agyban teljesen a munkában van. Azonban alig tudtam elszakítani a tekintetemet Fernandoról és a vele kedélyesen társalgó orosz szépségről. A lány a haját dobálta miközben csipogó hangon magyarázott szerelmemnek. A pilóta nem igazán figyelt rá, a szemét inkább egyre rám szegezte, ami megnyugtatott. Tovább pózoltam a kamerának, miközben Dasha továbbra is tette az agyát a férfinek.

-          Jól van, jó volt. – tette le a gépet Phil. – Gyere, nézd meg őket.

Odasétáltam a kis laptophoz, ahova azonnal át lettek töltve a képek.

-          Ez a kedvencem. – mutatott egy fotót.

-          Tényleg jó.

-          Az a baj, az idő nem nekünk akar kedvezni, így egy kicsit majd kell rajta igazgatni a fényt meg ilyeneket, de amúgy jók.

Meredith lépett oda a laptophoz és a többi képet kezdte szemlélni.

-          Jól van, B. Szép munka. Mehettek akkor ebédelni. Egy óra múlva folytatjuk.

-          Köszi. – mosolyogtam.

-          Dasha! Te jössz.

Az orosz szépség kénytelen- kelletlen otthagyta szerelmemet, de előtte villantott még rá egy tündéri mosolyt. Felvont szemöldökkel léptem oda szerelmemhez, aki röviden megcsókolt.

-          Miről beszéltetetek?

-          Nem tudom. Ő beszélt, én meg figyeltelek.

-          De édes vagy. – mosolyogtam és átkaroltam a nyakát és hosszan megcsókoltam. – Mehetünk ebédelni?

-          Persze. – bólintott és a kezemért nyúlt.

-          Át kéne öltöznöm még.

-          Nem maradsz ebben? – mért végig.

-          Nagyon bejön, mi? – nevettem fel. – De meg fogok sülni, szóval nem.

-          Kár érte. – húzta el a száját.

-          Öt perc és itt vagyok. – nyomtam rövid csókot az ajkaira és elszaladtam átöltözni.

Visszavettem az utcai szettemet és Fernando kocsija felé igyekeztem. A férfi háttal állt nekem és egy lánnyal beszélgetett. Nem láttam ki az, mert a spanyol szinte teljesen kitakarta. Odasétáltam a világbajnok mögé, megtámaszkodtam a vállán és úgy lestem meg ki az, akivel beszélgetett.

-          Corliss! – kiáltottam fel meglepetten, majd finoman odébb toltam szerelmemet, hogy megölelhessem a lányt. – Szia.

-          Szia, B. – mosolygott. – Gyönyörű vagy.

-          Köszönöm. Hogy kerülsz ide?

-          Ma repültem ide. Otthon hívtalak, de Fer vette fel. Beszélnünk kell.

-          Mi a gond? – ráncoltam a szemöldökömet.

-          Nem vészes. – mosolyodott el halvány. – Ebédelni mentetek?

-          Igen.

-          Akkor majd ott megbeszéljük. Ha nem baj.

-          Dehogyis. 

Beültünk a kocsiba és végigbeszélgettük az utat az étteremig. Hiába igyekeztem rávenni, mondja el, mi történt, nem sikerült kifacsarnom belőle a választ. Fernando leparkolt a kedvenc éttermünk, az igazán elegáns Zest Monaco előtt. Miután elhelyezkedtünk az asztalnál, egyre izgatottabban faggattam a lányt.

-          Kimegyek a mosdóba, és utána mindent elmondom. – mosolygott a barna hajú lány.

-          Végre. – csaptam nevetve az asztalra.

Corliss arcán valami furcsa érzés suhant át, amit nem tudtam hova tenni, így visszafordultam Fernandohoz.

-          Mit akar elmondani szerinted. Mit mondott mikor felhívott?

-          Csak annyit, hogy most szállt le a gépe, és hogy te otthon vagy-e, mert akkor idejönne.

-          Fura.

Csendesen beszélgettünk tovább. Öt perc után kezdett gyanús lenni, hogy Corly még mindig nem tért vissza és egyre sűrűbben pillantgattam a mosdók felé.

-          Hé, B. – fogta meg a kezeimet Fer. – Hallasz engem?

-          Mi? – kaptam vissza a tekintetemet.

-          Mi a baj?

-          Csak nekem tűnt fel, hogy Corliss több mint öt perce bent van.

-          Biztos megigazítja a sminkjét.

-          Nem vitt táskát. – mutattam fel a fekete clutchot. – Megnézem, mi van vele. 7

-          Hagyjad.

-          Lehet, hogy nincs jól, Fernando. – húztam ki kezeimet az övéiből. – Egy perc.

Felkaptam a saját és a lány clutchát is és a női mosdó felé vettem az irányt. Mikor beléptem, hallottam, ahogy a csapból folyik a víz és megláttam, ahogy a barátnőm a mosdó felé görnyed. Nem nézett fel, barna hajkoronája nagyban eltakarta csinos arcát.

-          Corly, jól vagy. – odaléptem hozzá és a hátát kezdtem simogatni.

-          Nincsen semmi baj, B. Menj csak ki, mindjárt jövök. – a lány továbbra sem nézett rám, elfordította a fejét és remegő kezét a szájára tapasztottam.

Mikor belenéztem a mosdókagylóba, elborzadtam. A víz, ami a csapból folyt, nem tudta levinni a kagyló szélén lévő vért.

-          Jézusom, Corliss. -  lefejtettem a kezét a szájáról.

A tenyere, az álla, és a szája is csupa vér volt.

-          Uram isten! – kaptam a szám elé a kezemet. – Corliss. Most azonnal hívom a mentőket.

-          Semmi baj, B. – kapta el a karomat, mert már a telefon után kutattam. – Ilyen szokott lenni, jól vagyok.

-          Nem. Corly. Muszáj elmenned orvoshoz, ez így nem állapot.

-          De ők már nem tudnak segíteni, hát nem érted. – csattant fel, amin meglepődtem. – Jól vagyok.

Szappannal megmosta a kezét, majd hideg vízzel az arcát és igyekezett egy törlővel eltüntetni a vérfoltokat.

-          Várj, segítek. – vettem le én is egy papírtörlőt és súrolni kezdtük a kagylót. – Így ni.

Kidobtam a törlőt, ahogy ő is, miután megtörölte az arcát.

-          Corliss, mióta van ez? – kérdeztem, miközben a lány kivette a táskából a neszeszerjét és elkezdte felfrissíteni a sminkjét.

-          Mégis mi? – kérdezte könnyedén, mintha nem történt volna semmi pár perccel ezelőtt.

-          Pontosan tudod, miről beszélek. Nagyon megijesztettél.

-          Figyelj B. – fordult felém. – Értékelem, hogy aggódsz, meg minden, de nem kell. Mind a ketten tudjuk, hogy egyszer el fog jönni az a nap, amikor én már föntről nézem a történetet. Nincs mit felfújni rajta, ez így van. Senki nem tud segíteni már, a napok meg vannak számlálva. Nem tudok ellene tenni. Inkább beletörődök.

-          Biztos van valami módszer. Corliss – fogtam meg a kezét. – nem kell így lennie. Tudok segíteni. Kitalálunk valamit.

-          Nagyon kedves – húzta ki finoman a kezét a kezeim közül -, de felesleges. Blance, én ezt már elfogadtam. Nem is járok kezelésekre. Minek?

-          Nem jársz kezelésekre? Corliss, te normális vagy?!

-          Ezt akartam elmondani. Hogy feladtam. Nem érdekel, vége. Jó volt, szép volt, ennyi. B., nem azért jöttem, hogy veszekedjünk. Nem kéne beleszólni az életembe, nem igazán a te dolgod. De értékelem, meg minden, de nincs közöd ahhoz, hogy én hogy döntök, rendben? Inkább élvezzük ki azt a pár napot, amíg itt vagyok és csak a szépre emlékezzünk. Jól vagyok. Jól érzem magam, és szeretném, ha ez így maradna még pár napig, amíg itt vagyok.

Hátat fordított nekem és határozott léptekkel indult el a gyönyörű márvány padlón az ajtó felé, ott hagyva engem, ledöbbentem. Mielőtt elérte volna az ajtót, megtorpant. Értetlenül indultam utána, mert rossz előérzetem volt.  A következő pillanatban láttam, ahogy az izmok elengednek és a teste vészjósló gyorsasággal kezd el zuhanni a föld felé. Az utolsó pillanatban kaptam el a fejét, hogy legalább az ne verje be a kemény földbe. Sikítani sem volt időm, olyan gyorsan történt minden. Mikor magamhoz tértem a rémületből, pofozgatni kezdtem a lányt, akinek arca hófehér volt.

-          Corliss! Maradj velem! Kérlek! Segítség! Valaki! Valaki segítsen.

Miközben igyekeztem magához téríteni az eszméletlen lányt sietős lépteket hallottam kintről és hamarosan belökődött a nagy ajtó. Fernando állt ott megdöbbenten. Az arcomról már folyamatosan folytak a könnyek és lefolyt sminkkel pillantottam fel szerelmemre.

-          Segíts… - suttogtam reményvesztetten, mire a férfi már fordult is ki, hogy segítséget hozzon.