What about love? - 17. fejezet

Szánalmas és elkeseredett próbálkozásom azért, hogy végre kilábaljak a hullámvölgyből... 

17. fejezet - Do you still love her?

- Jó, de hova megyünk. - türelmetlenkedtem és le akartam venni a sálat, amivel be volt kötve a szemem.

- Nem. - kapott oda Fernando a kezemhez. - Mindjárt úgy is ott vagyunk ne aggódj.

- Nem hiszem hogy vacsizni megyünk, vagy moziba, mert akkor nem a fesztivál cuccaimat vetetted volna fel velem. Fesztiválozni megyünk?

- Ugyan. Nem bírom a fesztiválokat. Sokkal jobb. 

- Reméltem is. 

Még körül belül húsz percig utaztunk, de össze- vissza kacskaringóztunk. Azonban mikor megálltunk, és Fernando kiszállt valami zenét véltem felfedezni. Pár ütem után felismertem az egyik kedvenc együttesem, a Flying To The Hell dalát. 

- Koncertre hoztál! - döbbentem le, de már közben magamban dúdoltam a On The Bad Way című dalukat. - Levehetem? 

- Le. - lehúzta a szememről a sálat és röviden megcsókolt. 

Mikor kinyitottam a szememet, a színpad hátsó részét láttam. 

- Backstage? 

- Vannak kapcsolataim. - nevetett, majd megfogta a kezemet és odavezetett a biztonsági őrhöz, aki mellett állt még egy ember. Ő amikor kiszúrta Fernando-t szélesen elmosolyodott.

- Nando. Hát megjöttetek. 

- Csak ide értünk. - nyújtott kezet a férfinek. 

- Örülök. - vigyorgott, majd rám nézett és miután beengedett minket az őr nekem is kezet nyújtott. - Montego Abilio. 

- Isleen Button. - ráztam meg a kezét.

- Tudom. - nevetett. - Na, gyertek.

Felsétáltunk a lépcsőn, ami a színpadra vezetett, azonban mielőtt fel lehetett volna lépni a porondra, öt lépcsővel lejjebb volt egy folyosó, ami jobbra vitt el, hátra a backstagebe. Sok előadó üldögélt hátul és párat közülük fel is ismertem és köszöntem nekik. Azonban ami feltűnt, hogy Fernando már rég nem volt mellettem, hanem nekem háttal valakivel beszélgetett. Teljesen kitakarta azt, akivel társalgott, így gondoltam oda megyek. Azonban hirtelen valami meggátolt. 

- Paul! - kiáltott fel mögöttem Harry. - Isleen, be kell mutassalak Paul-nak. 

A név hallatán ledöbbentem és hátrafordultam. Ott állt mögöttem élet nagyságban az az ember, akit egész életemben meg akartam ismerni és akire mindig is felnéztem.

- Szia. - villantott rám a férfi mosolyt és odalépett hozzám, majd adtunk egymásnak két puszit. 

- Paul Howe. 

- T...tudom. - nyögtem. 

- Örülök, hogy megismertelek, Isleen. - mosolygott továbbra is úgy, hogy azt hittem elolvadok. 

- É... én... én is. - makogtam és hallottam, ahogy Harry mögöttem hangosan felnevet, mire gyilkos pillantást vetettem rá. Végül zavartam a hajamba túrtam és mosolyt erőltettem az arcomra. - Ne haragudj, csak én hatalmas rajongója vagyok az együttesednek és még sosem találkoztunk. 

- Most mondok egy titkot. - kacsintott. - Én is rajongók azért, amit csinálsz. 

- Tényleg? - döbbentem le. 

- Persze. Szerintem csodálatos hangod van és nagyon tetszenek a számaid.

- Köszönöm. - éreztem, hogy elpirulok. 

- De bunkó vagyok. - fordult hátra a banda tagjaihoz, akik már kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén és magukhoz vettek egy-egy üveg sört. - Srácok, gyertek már.

A másik három srác morogva felkászálódott és odaléptek hozzám. 

- Ők itt Jesse, Micheal  és Ben. - mutatta be a banda többi tagját, akiknek én is bemutatkoztam. Miután visszaültek a helyükre, Paul ismét felém fordult. 

- De te nem lépsz fel, nem? Vagy rosszul tudom? 

- Nem, nem. - ráztam a fejemet nevetve. - Én csak Fernando-val jöttem ide. - mutattam a hátam mögé, ahol vélhetőleg a spanyol pilóta állhatott. 

- Ja, Raquel exe. - pillantott át a vállam felett. 

- Igen. De... - hátrafordultam és ledöbbentem azon a látványon, ami elém tárult. 

A spanyol pilóta élénk beszélgetést folytatott a sarokban egy nővel. Mikor leesett, mi is az valójában, lefagytam. Nagy nehezen sikerült magamhoz térnem és visszafordultam a Flying To The Hell frontemberéhez.

- Megbocsájtasz egy percre? 

- Persze, menj csak. - kacsintott rám, amit halvány mosollyal viszonoztam és megfordultam. 

Hosszú lépésekkel indultam el Fernando és a nő felé.

- Sziasztok. - álltam közéjük. 

- Issie. - a derekamnál fogva húzott magához közelebb és nyomott egy puszit az arcomra. - Bemutatnám Raquel-t. 

- Mi ismerjük egymást. - bólintott széles mosollyal a spanyol énekesnő, nekem azonban ez nem sikerült. 

- Ja, igen. - egy fanyar mosolyt erőltettem magamra. - Fer, beszélhetünk egy percet?

- Persze. - bólintott. - Mindjárt jövünk. 

Odébb húztam, ki az egész backstageből, a folyosóra. Mikor megálltunk, összefontam a karjaimat. 

- Oszd meg velem kérlek, hogy miért is jöttünk mi erre a koncertre?

- Azért, mert őszintén szeretném, ha jobban megismernétek egymást Raquel-lel és ha jóba lennétek. 

- Miért?

- Mert nem csak az ex feleségem hanem a család egyik barátja is. A családjaink már évek óta jóba vannak, és néha összejárunk. Nem kérem, hogy barátnők legyetek, de ne állj te se úgy hozzá, hogy utálod.

- Oh, értem. - bólintottam. - Szóval jó pofizzak az exeddel. Évi két családi eseményen mosolyogjak, ölelgessem, szeressem. 

- Nem kell ölelgetni. De vágj hozzá jó képet. 

- Mintha az olyan egyszerű lenne. - morogtam. 

- Tessék?

- Semmi. Csak egy kérdés. Hogyan is jött az ötlet, hogy eljöjjünk? Tudtommal nem igazán szeretsz koncertekre járni meg ilyenek. 

- Jó. Felhívott valamelyik nap, hogy régen találkoztunk és hogy tudja, hogy sok a dolgom, de Londonban lesz egy koncert, amin szívesen találkozna velünk.

- Velünk? - vontam fel az egyik szemöldökömet. 

- Igen. Mondta, hogy téged is szívesen látna. 

- Aha. Szóval nem miattam jöttem, hanem amiatt a nő miatt, akitől másfél éve elváltál. Értem. 

- Ise... - sóhajtott, és hozzám akart érni, de hátrébb léptem. - Ne sértődj már be.

- Csak válaszolj. Miattam jöttünk ide, vagy nem?

Fernando hosszú ideig állta a tekintetemet, majd elpillantott és mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. A hallgatása minden kérdésemre válasz volt. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de erősnek kellett mutatkoznom. 

- Köszönöm. Tényleg. - mélyen beszívtam a levegőt, nem sírhattam el magam előtte. - Utolsó kérdést szeretném neked feltenni. Még mindig szereted? 

- Ise, én...

- Válaszolj! - mordultam rá. 

A pilóta hosszú ideig pillantott rám, és láthatóan kereste a szavakat. Úgy éreztem, nem akarok többet hallani. 

- Tudod mit? - emeltem fel az egyik kezemet. - Nem is érdekel. Az se, hogy irántam mit érzel. Vagy hogy egyáltalán érzel-e valamit. Szerintem hagyjuk egymást. 

Hátat fordítottam neki és sietős léptekkel indultam végig a folyosón.

- Isleen. - hallottam ahogy utánam indul, de megfordultam.

- Nem. Ne gyere utánam, mert nincs értelme.

A spanyol pilóta megtorpant én pedig lefutottam a lépcsőn. Mivel az én kocsimmal jöttünk, ezért nálam volt a slusszkulcs is. Bevágódtam a hófehér Nissan ülésére és pillanatok alatt hagytam el a koncert területét. Miközben vezettem, az érzelmek és a szavak előtörtek belőlem és a könnyeim végigfolytak az arcomon. Egyre homályosabban láttam és egy idő után kénytelen voltam félre állni, hogy nyugodtan kizokoghassam magamat. 

.   .    .

Másnap reggel miközben egy doboz M&M's fagyit készültem bepusztítani, a telefonom csörgött. Semmi kedvem nem volt felvenni, ahogy azt egész reggel tettem. A legtöbb hívás Fernando-tól származott, de próbálkozott már hívni Jana és Jenson is. Nem akartam, hogy a bátyám és a legjobb barátnőm aggódjanak, legfőképp a problémámmal nem akartam őket terhelni, így rövid beszélgetést terveztem. Igyekeztem jó kedvűnek tűnni, és reménykedtem, hogy nem tűnik fel nekik semmi.

- Ise, minden oké? - kérdezte Jenson már harmadjára. 

- Persze. - válaszoltam könnyedén. - Jól vagyok.

- Mit csinálsz most? 

- Szabadnapom van, így itthon tespedek. - igyekeztem könnyedén hazudni.

- Csak te? És Fernando. - a név hallatára kirázott a hideg, de igyekeztem lenyelni a gombócot, ami a torkomat szorongatta. 

- Leugrott a boltba, hogy vegyen pár dolgot az ebédhez. 

- Aha. - hallatszott a hangján, hogy nem hisz nekem. - Azt hittem, ti mindent együtt csináltok. 

- Későn keltem és tudok milyen lusta vagyok alkalmanként. 

- Igen, azt ismerem. - éreztem a hangján, hogy elmosolyodik. Valószínűleg bevette. - Jöttök Szingapúrba, ugye?

- Még szép. - a gombóc ismét azon hogy megfojtson. 

- Jól van. Lehet holnapután bemegyek a gyárba, akkor beugrom. De még hívlak.

- Oké. 

- Vigyázz magadra. Szia.

- Szia. - kinyomtam a készüléket és az ágyra dobtam. 

Nem sokkal később azonban újra csörgött a telefon. Nem Fernando-t írta ki, valószínűleg ő rájött, akárhányszor hív, nem fogom neki felvenni semmi képen. A szám számomra ismeretlen volt, de azért felvettem. 

- Igen? 

- Szia, pacsirta hangú lány. 

- Ö... szia... - nem ismertem fel a hangot, így összezavarodtam. 

- Paul vagyok. - nevetett fel a vonal másik végén a férfi.

- Paul, úristen. - túrtam bele a hajamba. - Ne haragudj, nem ismertem fel a hangod.

- Baj van?

- Ja, nem semmi. - hazudtam.

- Engem ne próbálj átverni. Hallom a hangodon. 

- Én... hát ez nem igazán telefon téma.

- Akkor valami nagy baj történt. 

Elhallgattam és a fagyit kezdtem turkálni a kanalammal.

- Szóval még annál is nagyobb.

- Igen. - sóhajtottam és a könnyeimet kezdtem törölgetni, ami idő közben a felszínre törtek. 

- Nem akartalak zavarni, csak tegnap este el is rohantál 5 perccel azután, hogy megérkeztél. Nem volt alkalmunk beszélgetni. 

- Nem... nem volt. 

- Nagyon bunkósság lenne, ha meghívnálak egy kávéra, hogy beszélgessünk egy kicsit? 

Az ajánlatra elhallgattam és a hosszan bámultam magam elé.

- Nem baj, ha nemet mondasz. - törte meg a csendet. 

- Nem, dehogy is. - mentegetőztem. - Mindenképpen jót tesz, ha kimozdulok. 

- Jól van. Akkor mit szólnál ha háromkor találkoznánk az Exton Street-en? Van ott egy csendes kis kávézó. A 12. szám alatt. 

- Jól van. - mentem bele nagy nehezen.

- Örülök. - hallottam a hangján, ahogy elmosolyodik. - Akkor háromkor ott.

- Szia.
Kinyomtam a készüléket és még hosszan figyeltem a sötét képernyőt. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mikor az órára pillantottam. Még alig múlt dél. Felültem az ágyamban és benyomtam a TV-t, hogy hátha van valami sorozat, ami leköt amíg befejezem a fagyimat. Húsz perccel azután, hogy letettem a telefont Paul-lal, csöngettek. Nagyon nem akartam kikászálódni az ágyból, de úgy voltam vele, biztos valami fontos. Útban az ajtó felé belepillantottam a tükörbe. Semmi smink, kócos haj, pizsoma. De őszintén nem érdekelt. Fáradtan nyitottam ki az ajtót és ledöbbentem azon, amilyen látvány ott fogadott. Fernando állt az ajtóban kezében egy hatalmas rózsa csókorral, bűn bánó arccal. 

- Szia. - pillantott fel rám, de én még mindig döbbentem álltam ott.