A vége csöpög a nyáltól :DD De muszáj néha ilyet is :D
Enjoy :*
14. fejezet - Your ex
- Hát itt vagytok. - állt fel Fernando üdvözölni a szüleit és én is így tettem.
- Sziasztok. - léptem oda hozzájuk.
- Isleen! - ragyogott fel Ana arca, majd magához ölelt, amin kicsit meglepődtem, de visszaöleltem. - Gyönyörű vagy. Imádom a ruhádat. Honnan van?
- Köszönöm. - nevettem. - TopShop.
- Tetszik.
- Szia, Isleen. - lépett oda hozzám José és adtunk egymásnak két puszit.
- Régóta várakoztok? - ült le az asztalhoz Ana.
- Egy ideje. - köszörülte meg a torkát Fernando.
- Bocsánat, de ismered apádat. - bökött fejével José felé.
- Rendeltetek már? - terelte a témát a férfi.
- Még nem. - nyitotta ki a pilóta az étlapot és belemerült. - Rendeljünk gyorsan, aztán elkezdhetjük azt amiért jöttünk.
- Miért jöttünk? - értetlenkedtem, mert Fer nem osztotta meg velem az indokot.
- Igazából azért, hogy téged jobban megismerjünk. - mosolygott rám Ana. - Tegnap este nem volt olyan sokat beszélgetnünk, mint amennyit szerettünk volna. Szóval, mesélj valamit a munkádról.
- Az énekesi karrieremről?
- Pontosan. - mosolygott biztatóan. - Nem volt énekes a családban... pfff... 2011 óta.
- Miért, mi volt 2011 után? - értetlenkedtem.
Észrevettem, hogy mellettem Fernando hevesen rázza a fejét és az anyjának próbál jelezni.
- Hát összejött Dasha-val, aki modell. - a nő értetlenkedve pillantott vissza fiára.
- Miért előtte ki volt?
- Elvált Raquel-től. - José válaszolta meg a kérdésemet, aki nem is figyelt mi történik körülötte, csak az étlapot böngészte.
- Raquel? - fordultam a széken a pilóta felé, aki gyilkos pillantásokat lövelt apja felé. - Fernando!
- Nem mondtad el neki? - nézett fel végre az étlapból az idősebb Alonso és vádlóan tekintett fiára.
- Mit nem mondott el? - már teljesen összezavarodtam és össze- vissza kapkodtam a fejemet, de nem kaptam választ, mindenki bőszen hallgatott.
- Fernando és Raquel és 2006-ban házasodtak össze és öt hosszú év után 2011 decemberében váltak el. - adott újra választ José, amitől teljesen ledöbbentem és értetlenül fordultam a spanyol felé, aki nem pillantott rám.
- Mikor akartad elmondani?
- Ne hisztériázz. - próbált lenyugtatni, amitől még jobban ment fel bennem a pumpa.
- Mi az hogy ne hisztériázzak? Azért ez elég fontos infó ahhoz, hogy tudjak róla.
- Isleen. Voltam már házas. De már nem vagyok. Elmúlt, vége van. Miért reagálod túl a dolgot? Úgy felkaptad a vizet, mintha azt mondtam volna, még most is az vagyok.
- Túlreagálom? Oké. De azért azt hittem, vagyunk olyan viszonyba több mint egy hónap együttlét után, hogy megosztjuk egymással a dolgainkat. Te konkrétan már mindent tudsz rólam, de én semmit rólad, mert nem vagy hajlandó megnyílni és beszélni a családodról.
- Ha nem tűnne fel, itt ülnek - mutatott a szüleire. Ana-nak igazán kínos volt ez a vita közöttünk, igyekezett az étlap mögé bújni, José-t viszont nem hozta zavarba a dolog. - kettő, tegnap este szerinted mégis mit csináltunk?
- Nem tudom, én valahogy biztos megemlítettem volna neked félúton, hogy "Ja, amúgy házas voltam, 5 évig, de már vége." De végül is te tudod. Kiváncsi vagyok, mivel lepsz meg legközelebb. Két hónap múlva azt tudom meg hogy van egy gyereked is? - felpattantam az asztaltól, indulásra készen.
- Ülj vissza. - sziszegte.
- Elment tőled az étvágyam. - felkaptam a kék clutchot, majd Fernando szülei felé fordultam. - Bocsánat.
Azzal már el is indultam a kijárat felé és pillanatokon belül Oviedo utcáin találtam magam.
Hosszú ideig bolyongtam Oviedo utcáin és hamar be kellett vallanom, hogy teljesen eltévedtem és fogalmam sem volt hol vagyok. A telefonom lemerült, mert reggel egyfolytában Lauren-nel a menedzseremmel beszélgettem. Még meg se tudtam kérdezni, merre induljak, mert azt sem tudtam, melyik utcában van Fernando lakása. Ha pedig az utca emberét szólítanám le azzal, hogy "Elnézést, meg tudja mondani, hol lakik Fernando Alonso?". Az emberek fanatikus és beteg rajongónak gondolnának. A másik probléma, hogy az emberek elég kis százaléka beszél angolul, ők is pedig erős akcentussal. Több óra szenvedés után már csak egy finom jegeskávéra vágytam, amit egy helyes kis kávézóban meg is találtam. Fáradtan dobtam le magamat egy asztalhoz és a pincérre várakoztam. Egy fiatal, csinos lány lépett az asztalomhoz, bájos mosollyal az arcán.
- Mikor akartad elmondani?
- Ne hisztériázz. - próbált lenyugtatni, amitől még jobban ment fel bennem a pumpa.
- Mi az hogy ne hisztériázzak? Azért ez elég fontos infó ahhoz, hogy tudjak róla.
- Isleen. Voltam már házas. De már nem vagyok. Elmúlt, vége van. Miért reagálod túl a dolgot? Úgy felkaptad a vizet, mintha azt mondtam volna, még most is az vagyok.
- Túlreagálom? Oké. De azért azt hittem, vagyunk olyan viszonyba több mint egy hónap együttlét után, hogy megosztjuk egymással a dolgainkat. Te konkrétan már mindent tudsz rólam, de én semmit rólad, mert nem vagy hajlandó megnyílni és beszélni a családodról.
- Ha nem tűnne fel, itt ülnek - mutatott a szüleire. Ana-nak igazán kínos volt ez a vita közöttünk, igyekezett az étlap mögé bújni, José-t viszont nem hozta zavarba a dolog. - kettő, tegnap este szerinted mégis mit csináltunk?
- Nem tudom, én valahogy biztos megemlítettem volna neked félúton, hogy "Ja, amúgy házas voltam, 5 évig, de már vége." De végül is te tudod. Kiváncsi vagyok, mivel lepsz meg legközelebb. Két hónap múlva azt tudom meg hogy van egy gyereked is? - felpattantam az asztaltól, indulásra készen.
- Ülj vissza. - sziszegte.
- Elment tőled az étvágyam. - felkaptam a kék clutchot, majd Fernando szülei felé fordultam. - Bocsánat.
Azzal már el is indultam a kijárat felé és pillanatokon belül Oviedo utcáin találtam magam.
. . .
Hosszú ideig bolyongtam Oviedo utcáin és hamar be kellett vallanom, hogy teljesen eltévedtem és fogalmam sem volt hol vagyok. A telefonom lemerült, mert reggel egyfolytában Lauren-nel a menedzseremmel beszélgettem. Még meg se tudtam kérdezni, merre induljak, mert azt sem tudtam, melyik utcában van Fernando lakása. Ha pedig az utca emberét szólítanám le azzal, hogy "Elnézést, meg tudja mondani, hol lakik Fernando Alonso?". Az emberek fanatikus és beteg rajongónak gondolnának. A másik probléma, hogy az emberek elég kis százaléka beszél angolul, ők is pedig erős akcentussal. Több óra szenvedés után már csak egy finom jegeskávéra vágytam, amit egy helyes kis kávézóban meg is találtam. Fáradtan dobtam le magamat egy asztalhoz és a pincérre várakoztam. Egy fiatal, csinos lány lépett az asztalomhoz, bájos mosollyal az arcán.
- Szia, mit hozhatok?
Mivel szinte egyáltalán nem volt spanyol akcentusa, felkaptam a fejemet és végigmértem. Feltűnően fehér bőre, smaragdzöld szeme és sötétszőke haja volt. Egyértelműen nem spanyol nemzetiségű volt.
- Bocsánat, te ugye nem idevalósi vagy?
- Nem. Ír vagyok, csak nyári munkán vagyok itt. Viszont te Isleen Button vagy, igaz?
- Igaz. - mosolyodtam el. - Szóval ír. Azt kicsit hallani. De legalább értem, amit beszélsz.
- Hogy-hogy itt vagy?
- Öhm... gondolom tele van a bulvár itt is, hogy ki miatt vagyok itt.
- Ja! - csapott a homlokára a lány. - Alonso. Együtt vagytok tényleg. Oviedo-ban minden címlapon ti voltatok hetekig.
- Akkor ez megmagyarázza miért mér végig mindenki az utcán.
- Kis város. De ő hol van most?
- Akkor ez megmagyarázza miért mér végig mindenki az utcán.
- Kis város. De ő hol van most?
- Nos, kissé összekaptunk és elrohantam az étteremből. Viszont gőzöm sincs hova kéne mennem és egyáltalán hol vagyok. A telefonom pedig lemerült. - mutattam fel a készüléket.
- Szerintem segíthetek.
- Tudod mire vágyok először? Egy nagy adag jegeskávéra.
- Azonnal hozom. - mosolyodott el. - Utána pedig segítek hazatalálni, meg kitalálunk valamit.
- Nagyon hálás vagyok. - bólintottam hálásan.
Miközben a kávémra várakoztam az utcán járkáló embereket figyeltem. Az ital hamar meg is érkezett.
- Leülhetek? - kérdezte a pincér lány.
- Persze. Csak a nevedet nem tudom.
- Cassidy O'Donnell.
- Húha, vérbeli ír név. - nevettem.
- Igen. - húzta ki a velem szembeni széket a lány és leült. - Törzsgyökeres ír az egész család, mindenkinek ilyen neve van a családban. A nővérem neve Noallig és a húgomat pedig Yseult-nak hívják.
- Szerintem gyönyörű nevek ezek.
- Köszönjük. Van tíz percem, szóval el tudom magyarázni, hogy jutsz oda.
- Örök hálám.
- Szóval... - húzott elő egy térképet.
Figyelmesen hallgattam, ahogy elmagyarázta, hol vagyunk most és hogyan jutok el a keresett utcába. Nagyon koncentráltam, de mivel elsőre nem értettem meg, elő vett egy filcet és berajzolta az útvonalat, az érkezési és az indulási pontot.
- Ha gondolod mehetsz busszal.
- Aha. - nevettem fel gúnyosan. - Szerintem én jobban járok ha sétálok, ha napokig tart is. Képes vagyok rossz helyen leszállni és bepánikolni.
Cassidy hangosan felnevetett.
- Viszont hagyj háláljam meg ezt az életmentést valamivel.
- Hát ha aláírsz nekem valamit azt megköszönöm.
- Hova?
- Nem tudom. Mondjuk ide. - nyomott oda egy szalvétát amire aláfirkáltam a nevemet.
- Ja, és köszönöm a kávét. - nyújtottam át egy bankjegyet, amitől Cassidy-nek fent akadt a szeme.
- Én ezt nem fogadhatom el. - habogott és már a pénztárcájában kutatott.
- Cassidy, nem. - léptem hátrébb.
- Hát, köszönöm szépen. - úgy tűnt még mindig nem hiszi el.
- Ne te köszönd, én vagyok hálás. Most akkor indulok, mert besötétedik, mire onnan elsétálok. - nyitottam ki a térképet és összevont szemöldökkel tanulmányoztam. - Akkor szia.
- Szia, Isleen.
Még így is, hogy a lány olyan türelmesen és pontosan magyarázta el, merre kell mennem, sikerült kissé eltévednem és mire megtaláltam az utcát, a nap már nagyon lemenőben volt. Mikor felértem a lakáshoz, kulcs híján kopogtattam az ajtón. Fernando pár rövid másodperc múlva kinyitotta az ajtót. Mikor meglátott, hatalmas megkönnyebbülés suhant végig az arcán. Mikor magához tért a meglepettségtől, a füléhez szorított telefonba szólt.
- Megérkezett. Most leteszem, szólj a többieknek.
Minden szó nélkül átölelt, ami meglepett, de azért visszaölelt.
- Hol voltál? Nem szoktam aggódni, de most szívbajt hoztál rám.
- Hát nehogy azt hidd, hogy én nem pánikoltam be. Teljesen eltévedtem. Már megbántam, hogy ott hagytalak titeket az étteremben.
- Azért mert eltévedtél? - engedett el végre, és egyik karját a derekam köré fonta és nyomott egy puszit az arcomra.
- Nem. - odavezetett a kanapéra és leültünk.
- Akkor?
- Hogy túlreagáltam a dolgot. - pillantottam fel rá. - Igazad volt, hülye vagyok és egy forró fejű.
- Én ezt sose mondtam.
- De gondoltad, és teljesen egyet értek. Én... nagyon sajnálom... a szüleid megutáltak.
- Nem a szüleim konkrétan leszúrtak, amiért nem mondtam el és neked adtak igazat. Attól tartok jobban bírnak téged mint engem.
- Te hülye vagy. - nevettem fel, majd félénken pillantottam fel rá újra. - Te tényleg aggódtál?
- Még szép. - húzott közelebb magához. - Ami nagy szó tőlem. Először mérges voltam, de aztán rájöttem, hogy lehet igazad van és fel akartalak hívni, de ki voltál kapcsolva. Gondoltam fortyogsz, ezért hagytalak. Pár óra múlva újra próbálkoztam, de nem vetted fel. Újra és újra hívogattalak és kezdtem ideges lenni. Mykonos-on azért nem voltam ideges, mert tudtam, hogy hazai pályán vagy. De itt. Semmit nem ismersz és tudom hogy beszélnek az emberek angolul. A fele nem tud, aki tud az meg úgy, hogy meg nem érted. Mivel nem vetted fel, hívtam Alberto-t egy órája, hogy ha nem leszel meg, akkor elindulunk. Tovább hívogattalak, de nem volt semmi és akkor el kezdtem szervezkedni, hogy akkor kivel és merre indulunk. Tíz perc múlva indultam volna.
- De édes vagy. - mosolyodtam el. - Én meg mikor elrohantam, a méregtől azt se néztem merre fordulok, és egy óráig minimum bolyongtam, a lábam lerohadt a cipőben. Addigra kiadtam a dühömet, és fel akartalak hívni, hogy bocsánatot kérjek, de lemerült a telefonom. Na mondom nagyon jó, akkor most mihez kezdjek. Valahogy visszakeveredtem a főtérre újabb fél óra vagy valamivel több idő alatt. Utána még ott járkáltam, próbáltam valahol szerezni töltőt, de utána nem lehetett volna hol töltenem. Szenvedtem egy órát, a lábam már leszakadt, így beültem egy kávézóba, de már teljesen ki voltam borulva. Ott találkoztam egy nagyon kedves ír lánnyal, és ő mentett meg egy nagy adag jegeskávéval és egy térképpel. Utána elindultam, bolyongtam, de itt vagyok. - sóhajtottam.
- Nagyon örülök. - magához húzott és szorosan megölelt. Mosolyogva átkaroltam és lehunytam a szememet.
- Szeretlek. - csúszott ki a számon, amitől ledöbbentem és gyorsan el is engedtem a férfit és hátrébb ültem. - Jézusom. Ki mond ilyet 1 hónap után, ne haragudj. Én, nem tudom mi történt...
- Ise. - nyúlt a kezemért és visszahúzott, miközben mosoly költözött az arcára. - Semmi baj.
A két kezét az arcomra fektette, miközben én nem tudtam a szemébe nézni.
- Nézz rám. - kénytelen voltam felpillantani a barna szempárba. - Én is nagyon szeretlek téged.
- Tényleg? - hatódtam meg.
- Tényleg. - vigyorgott, majd hosszan megcsókolt, mire mosoly költözött az arcomra.
- Szerintem segíthetek.
- Tudod mire vágyok először? Egy nagy adag jegeskávéra.
- Azonnal hozom. - mosolyodott el. - Utána pedig segítek hazatalálni, meg kitalálunk valamit.
- Nagyon hálás vagyok. - bólintottam hálásan.
Miközben a kávémra várakoztam az utcán járkáló embereket figyeltem. Az ital hamar meg is érkezett.
- Leülhetek? - kérdezte a pincér lány.
- Persze. Csak a nevedet nem tudom.
- Cassidy O'Donnell.
- Húha, vérbeli ír név. - nevettem.
- Igen. - húzta ki a velem szembeni széket a lány és leült. - Törzsgyökeres ír az egész család, mindenkinek ilyen neve van a családban. A nővérem neve Noallig és a húgomat pedig Yseult-nak hívják.
- Szerintem gyönyörű nevek ezek.
- Köszönjük. Van tíz percem, szóval el tudom magyarázni, hogy jutsz oda.
- Örök hálám.
- Szóval... - húzott elő egy térképet.
Figyelmesen hallgattam, ahogy elmagyarázta, hol vagyunk most és hogyan jutok el a keresett utcába. Nagyon koncentráltam, de mivel elsőre nem értettem meg, elő vett egy filcet és berajzolta az útvonalat, az érkezési és az indulási pontot.
- Ha gondolod mehetsz busszal.
- Aha. - nevettem fel gúnyosan. - Szerintem én jobban járok ha sétálok, ha napokig tart is. Képes vagyok rossz helyen leszállni és bepánikolni.
Cassidy hangosan felnevetett.
- Viszont hagyj háláljam meg ezt az életmentést valamivel.
- Hát ha aláírsz nekem valamit azt megköszönöm.
- Hova?
- Nem tudom. Mondjuk ide. - nyomott oda egy szalvétát amire aláfirkáltam a nevemet.
- Ja, és köszönöm a kávét. - nyújtottam át egy bankjegyet, amitől Cassidy-nek fent akadt a szeme.
- Én ezt nem fogadhatom el. - habogott és már a pénztárcájában kutatott.
- Cassidy, nem. - léptem hátrébb.
- Hát, köszönöm szépen. - úgy tűnt még mindig nem hiszi el.
- Ne te köszönd, én vagyok hálás. Most akkor indulok, mert besötétedik, mire onnan elsétálok. - nyitottam ki a térképet és összevont szemöldökkel tanulmányoztam. - Akkor szia.
- Szia, Isleen.
. . .
Még így is, hogy a lány olyan türelmesen és pontosan magyarázta el, merre kell mennem, sikerült kissé eltévednem és mire megtaláltam az utcát, a nap már nagyon lemenőben volt. Mikor felértem a lakáshoz, kulcs híján kopogtattam az ajtón. Fernando pár rövid másodperc múlva kinyitotta az ajtót. Mikor meglátott, hatalmas megkönnyebbülés suhant végig az arcán. Mikor magához tért a meglepettségtől, a füléhez szorított telefonba szólt.- Megérkezett. Most leteszem, szólj a többieknek.
Minden szó nélkül átölelt, ami meglepett, de azért visszaölelt.
- Hol voltál? Nem szoktam aggódni, de most szívbajt hoztál rám.
- Hát nehogy azt hidd, hogy én nem pánikoltam be. Teljesen eltévedtem. Már megbántam, hogy ott hagytalak titeket az étteremben.
- Azért mert eltévedtél? - engedett el végre, és egyik karját a derekam köré fonta és nyomott egy puszit az arcomra.
- Nem. - odavezetett a kanapéra és leültünk.
- Akkor?
- Hogy túlreagáltam a dolgot. - pillantottam fel rá. - Igazad volt, hülye vagyok és egy forró fejű.
- Én ezt sose mondtam.
- De gondoltad, és teljesen egyet értek. Én... nagyon sajnálom... a szüleid megutáltak.
- Nem a szüleim konkrétan leszúrtak, amiért nem mondtam el és neked adtak igazat. Attól tartok jobban bírnak téged mint engem.
- Te hülye vagy. - nevettem fel, majd félénken pillantottam fel rá újra. - Te tényleg aggódtál?
- Még szép. - húzott közelebb magához. - Ami nagy szó tőlem. Először mérges voltam, de aztán rájöttem, hogy lehet igazad van és fel akartalak hívni, de ki voltál kapcsolva. Gondoltam fortyogsz, ezért hagytalak. Pár óra múlva újra próbálkoztam, de nem vetted fel. Újra és újra hívogattalak és kezdtem ideges lenni. Mykonos-on azért nem voltam ideges, mert tudtam, hogy hazai pályán vagy. De itt. Semmit nem ismersz és tudom hogy beszélnek az emberek angolul. A fele nem tud, aki tud az meg úgy, hogy meg nem érted. Mivel nem vetted fel, hívtam Alberto-t egy órája, hogy ha nem leszel meg, akkor elindulunk. Tovább hívogattalak, de nem volt semmi és akkor el kezdtem szervezkedni, hogy akkor kivel és merre indulunk. Tíz perc múlva indultam volna.
- De édes vagy. - mosolyodtam el. - Én meg mikor elrohantam, a méregtől azt se néztem merre fordulok, és egy óráig minimum bolyongtam, a lábam lerohadt a cipőben. Addigra kiadtam a dühömet, és fel akartalak hívni, hogy bocsánatot kérjek, de lemerült a telefonom. Na mondom nagyon jó, akkor most mihez kezdjek. Valahogy visszakeveredtem a főtérre újabb fél óra vagy valamivel több idő alatt. Utána még ott járkáltam, próbáltam valahol szerezni töltőt, de utána nem lehetett volna hol töltenem. Szenvedtem egy órát, a lábam már leszakadt, így beültem egy kávézóba, de már teljesen ki voltam borulva. Ott találkoztam egy nagyon kedves ír lánnyal, és ő mentett meg egy nagy adag jegeskávéval és egy térképpel. Utána elindultam, bolyongtam, de itt vagyok. - sóhajtottam.
- Nagyon örülök. - magához húzott és szorosan megölelt. Mosolyogva átkaroltam és lehunytam a szememet.
- Szeretlek. - csúszott ki a számon, amitől ledöbbentem és gyorsan el is engedtem a férfit és hátrébb ültem. - Jézusom. Ki mond ilyet 1 hónap után, ne haragudj. Én, nem tudom mi történt...
- Ise. - nyúlt a kezemért és visszahúzott, miközben mosoly költözött az arcára. - Semmi baj.
A két kezét az arcomra fektette, miközben én nem tudtam a szemébe nézni.
- Nézz rám. - kénytelen voltam felpillantani a barna szempárba. - Én is nagyon szeretlek téged.
- Tényleg? - hatódtam meg.
- Tényleg. - vigyorgott, majd hosszan megcsókolt, mire mosoly költözött az arcomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése