11. fejezet

-          Mit iszol? – fordult hozzám a spanyol, miközben magának rendelt.

-          Nem tudom. Valami koktél jól esne. Szerintem nyithatunk két Sea Breezezel.

-          Magadnak mindkettőt? – lepődött meg.

-          Te már rendeltél nem? – vigyorogtam. – Felejteni jöttünk, vagy rosszul tudom?

-          Elnézést. – mosolyodott el a pilóta és védekezően feltette a két kezét.  – Nem fog nagyon kiütni?

-          Még egyszer kérdezem. Nem azért jöttünk?

-          De. – nevette el magát. – Csak egy kérésem van. Ne hányj le.

-          Megteszem, ami tőlem telik. – nevettem én is. 

Jó hangulatban beszélgetni kezdtünk és közben fogytak a poharak. Már a második Sea Breezem végén jártam, mikor rezgett a pultra kihelyezett telefonom. Unottan nyúltam a készülék felé és foldottam a zárat. Az SMS feladójának neve meglepett. Nem akartam elolvasni, amit írt. Erőteljesen levágtam a telefont a pultra, majd Fernando kérdő tekintetével találkoztam. Nem kellett megkérdezni, ki volt az, aki írt.

-          Mit írt?

-          Nem annyira érdekel. Nem olvastam el.

-          Elolvashatom? – nyúlt a készülék felé.

-          Persze. Feloldom a zárat. – végighúztam az ujjamat a képernyőn a megadott mintában, majd a pilóta kezébe adtam a telefont.

-          Felolvashatom?

-          Olvasd. De nem fogok rá válaszolni, bármit is írt.

-          Azt kérdezi, hol vagy és hogy szeretné veled megbeszélni a dolgokat.

-          Nincs mit megbeszélni ezen. – motyogtam inkább a pohárnak.

-          Nem írsz neki vissza?

-      Kizárt. – a pultos felé fordultam és rendeltem egy Green Russiát. – Ne hogy már én essek előtte hanyatt. Nem tudom, lehet nem esett le neki hogy vége.

-          Szakítottál vele?

-          Hát nem mondtam ki így, kerek perec hogy vége, de szerintem ez effektív. Ha megcsal, nincs tovább. És ez történt. De én ezt az elején is megmondtam.

-          Lehet elfelejtette.

-          Aha. – kortyoltam bele a koktélba. – Majd eszébe jut.

-          Ahogy gondolod. – Fernando is rendelt magának még egy italt. – Holnap haza mész?

-          Persze.

-          És hogyan?

-          Hát, gondolom az első géppel, ami Angliába megy.

-          De akkor hogy fogsz a vállamon sírni? – vigyorgott a spanyol.

-          Hát, igen. Megígérted.

-          Gyere velünk Dubaiba erre a két napra, aztán pedig Bahreinbe.

-          Dubai? Velünk?

-          Igen, egy kis kikapcsolódás. Jön még Mark is, Jules is ott lesz a közelben, de ő Abu Dhabiba megy. Szóval így. Lewis meg hazamegy, elhozná Roscot.

-          Akármennyire hízelgő ez a kérés – vettem mély levegőt – haza kell mennem.

-          Muszáj?

-          Muszáj. Egyrészt nem akarok gyertyatartó lenni, másrészt rengeteg tanulni valóm van otthon is, harmadrészt nem tudom Peter haza akar-e menni ez alatt a két nap alatt, de ha igen, nekem kell előbb hazaérnem.

-          De nem hagyhatlak ilyen állapotban egyedül.

-          Jól vagyok. – erőltettem arcomra halovány mosolyt. – Vagy jól leszek.

-          Biztos?

-          Megteszem, ami tőlem telik.

-          Gyere ide. – Fernando lekászálódott a bárszékről és kitárta a karjait, hogy megöleljen.

Szélesen elmosolyodtam majd én is leszálltam a székről és megöleltem. Jól esett, ahogy a karjába zárt, jó érzés volt beszívni az illatát.

-          Sajnálom. – suttogta, miközben még mindig a karjaiban tartott.

-          Mindig is ettől féltem, hogy ez egyszer megtörténik, de nem hittem, hogy tényleg bekövetkezik. – elengedtük egymást és visszaültünk a székekre. – A legszörnyűbb mégis csak az, hogy már nagyon érett ez a szakítás. Ha nem is csalt volna meg, akkor még körülbelül két hetet bírtam volna vele és utána vége. Egyszerűen annyira, de annyira megváltozott. És én ezt nem bírom. Tudom, hogy ki kéne mellette tartanom, de egyszerűen lehetetlen.

Fernando szótlanul hallgatta a monológomat, majd rövidke csend telepedett közénk. A telefonom rezegni kezdett, ami még mindig a spanyol keze környékén volt. 

-          Érdekel?

-          Nem.

-          Szabad?

-          Persze. – bólintottam. 

Fer felemelte a telefont és megnézte a kijelzőt. Ahogy meglátta ki hív, egyből felém fordította a kijelzőt. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból miközben átvettem a készüléket és fogadtam a hívást. 

-          Celeste, hol vagy? – hallottam meg a lány már- már hisztérikus hangját.

-          Nyugodj meg, Susie. Fernandoval iszogatunk egy bárban.

-          Nyugodjak meg? Peter felhívott, hogy nem veszed fel a telefont és semmit nem tud rólad, hogy hol vagy mit csinálsz, kivel csinálod. Aggódik érted, Cel.

-   Oh, de édes. Aggódik? – tettetem a meghatódottat. – Azt elcsipegte, hogy azért vesztünk össze, mert megcsalt?

-          Hogy mit csinált?

-          Jól hallottad.

-          De mi? Vagy mi van most?

-     Figyelj, Sue. Most annyira nincs kedvem és hangulatom elmesélni. Hívd fel őt, jó? – azzal kinyomtam a telefont.

-          Mit mondott? – fordult felém a spanyol, miközben idegesen levágtam a telefont a pultra.

-    Azt hogy Peter aggódik értem. – játszottam a meghatottat. – De azt elfelejtette megemlíteni a drága szerelmem, hogy azért vesztünk össze, mert éppenséggel megcsalt.

-          Hm… - Fer nem sokat tudott reagálni erre. – Holnap akkor mindenképpen hazamész?

-          Igen.

-          Lewis is. Kérjem, meg hogy elvigyen?

-          Remek lenni. – mosolyodtam el. – Köszönöm.

-          Nem tesz semmit. 

Tovább beszélgettünk a bárpultnál ülve és már nem is ittunk annyit, csak beszéltünk és beszéltünk, hosszú órákig. Fernando egyszer csak kivette a zsebéből a telefont és összeráncolt szemöldökkel nézte a kijelzőt. 

-          Mi a baj?

-          Dasha hisztizik.

-          Miért?

-          Öhm.. az a helyzet. – vakargatta meg a tarkóját zavartan a világbajnok. – Hogy úgy volt, együtt vacsorázunk majd este. Mikor találkoztunk a fiúkkal indultunk ünnepelni, de ugye ott voltál te. Kicsit elment az idő.

-          Miért, mennyi?

-          Fél tizenegy lesz pár perc múlva.

-       Jesszus. – kaptam a szám elé a kezem. – Ki fog nyírni. Miért nem szóltál, hogy már ilyen késő van? Nem akarom, hogy miattam kapj ki.

-     Ne aggódj, nincs semmi baj. – tette megnyugtatóan a kezét a karomra. – Azt mondtam elhúzódott az iszogatás a fiúkkal, de megyek haza. Nem fognak beköpni.

-          De akkor tényleg menjünk. – lekászálódtam a székről.

-          Jól van. – mosolyodott el a spanyol.

A szállodától nem túl messze eső bárt választottunk, így gyalog tettük meg az utat vissza, a szállodához.

-          Azt még nem tudom, hol töltöm az éjszakát. – a pilóta már nyitotta a száját, hogy felajánlja a szobájukat, de leállítottam. – Nem. Már így is sokat zavartam, nem akarok este is ott lábatlankodni.

-          Akkor legalább egy szobát hagy fizessek neked.

-          Miért akarsz nekem mindenáron segíteni? – fordultam vele szembe.

-      Mert most erre van szükséged. Elvileg barátok vagyunk. Nem fogom azt mondani, hogy menj vissza Peterhöz. Gondolom, felesleges kiadásokba nem akarsz bontakozni, és ezért itt vagyok én. De ne hogy azt hidd, gyémánt lakosztályt kapsz. – vigyorgott.

-          Nem is akartam. – nevettem el magam.

-          De még azt is kifizetném, ha ezzel boldoggá tudnálak tenni.

-          Édes vagy. Te már azzal boldoggá tettél, hogy mellettem maradtál mikor taknyom- nyálam összefolyt úgy bőgtem a liftben és utána pedig meghallgattál. Nekem már ez elég lett volna. És az italozás. Csodálatos barát vagy, Fernando. Kívánni se kívánhatnék jobbat. Szerintem még most is a liftben ülnék zokogva, ha te nem jöttél volna. Hihetetlenül hálás vagyok.

-          Semmit nem kell megköszönnöd. Ez csak természetes…

-          Köszönöm, de tényleg. Ne mond, hogy nem kell megköszönni. Tényleg jó, hogy itt voltál ma este nekem.

Fernando csak elmosolyodott, majd tovább sétáltunk. A recepción a spanyol kivett nekem egy kellemes, egy személyes szobát, majd fel is kísért az ajtóhoz. 

-          Akkor, mikor találkozunk? – fordult velem szembe a világbajnok.

-          Nem tudom. Szinte száz százalék hogy Bahreinbe nem leszek ott. De még beszélünk.

-          Mindenképp. – mosolygott. – Lewis gépe nyolckor indul vissza, itt lesz nálad már hét körül.

-          Jól van. Köszönöm. – öleltem át szorosan Fert és hosszú ideig el sem engedtük egymást. – Jó éjt.

-          Jó éjt, Celeste. – mosolygott Fernando.

Még figyeltem a távolodó alakját, ahogy végigsétált a folyosón, egészen a liftig. Mikor bezárult mögötte a fényezett ajtó mély sóhaj kíséretében léptem be a szobába.