9. fejezet

 Mindenek előtt nagyon szépen szeretném megköszönni a két feliratkozómnak: Lexykon és Dorcsy :) Imádlak titeket <3 Nagyon édesek vagytok :)

A második, hogy: sajnálom :/ Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyire nem tudok írni :( de most vannak ötleteim, szóval igyekszem :DD szerintem még ma este hozok egy részt a másik részből is :) Azért hogy bocsi hogy ilyen fájdalmasan rövid :( Mélyponton vagyok :/
Pusz :*
Ui.: A "Must to see"-ben megint van egy pár újdonság :)

A kezemmel az ágy másik oldalát tapogattam de a tenyerem az üres paplant markolta. Értetlenkedve nyitottam ki a szememet. A sötét szobában egyedül voltam. Felültem és körbepillantottam a szállodai szobában. Alig láttam valamit, sőt konkrétan semmit, így hamar feladtam, hogy megtaláljam azt, akit keresek. Az ajtó alatt vékony fénycsík furakodott be. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból miközben lerúgtam magamról a takarót. Kezemmel az éjjeli szekrényen fekvő telefon után kutattam, majd mikor megtaláltam megnyomtam egy gombot. A képernyő felvillant, megjelenítve az időt. Hajnal fél három. Hagytam hogy újabb sóhaj szakadjon fel a mellkasomból miközben a köpenyemért nyúltam. Felálltam a puha ágyból és magam köré tekertem a finom anyagot. Kissé ügyetlenkedve botorkáltam az ajtóig, majdnem hasra estem. Kinyitottam a könnyű fa ajtót és egyből szorosan össze is zártam a szemeimet, hisz bántotta a fény. Peter fel sem pillantott szenvedésemre.

- Te mit csinálsz?
- Telemátria. - mutatott fel egy papírt fel sem nézve.
- Jesszus. - dobtam le magam mellé és belenéztem az adatokba. - Ugye tudod, mennyi az idő.
- Mennyi?
- Fél három. Te le se feküdtél?
- Nem. Muszáj ezeket még átnéznem és van egy kis dolgom. - bökött a laptop felé.
- De holnap időmérő. Vagy nem zavar?
- Nem értesz engem ugye? - kapta fel a fejét és végre a szemembe nézett.
- Mégis mit nem értek?
- Azt, hogy nem minden megy úgy ahogy szeretném. Jobban mondva, semmi sem.
- Mi? Dehogynem. - simítottam meg a karját, de elkapta.
- Aha, nyilván ezt mutatja az eredményem.
- Komolyan ez a bajod? - döbbentem le. - Senkinek nem sikerült elsőre dobogóra állnia első versenyen! Lehetnél türelmesebb! A csapatod mindent megteszed, te pedig a legkevésbé sem érdekled. Én száz százalékos melletted állok, illetve ha így folytatod, azt fogod elérni, hogy csak álltam. Szállj már magadba! Attól még hogy anno jó voltál gokartban és mi egy másban, nem váltod meg a világot azzal, hogy beülsz egy Forma-1-es kocsiban. Majdnem egy évtizednyi tapasztalattal rendelkező pilóták nem nyernek futamot minden alkalommal. Te miért nyernél? Nyilván valóan mindenki nyerni akar, aki beül abba a kocsiba vasárnap. De tudod, csak egy győztes lehet. És ha nem te vagy az? Na bumm. Előtted még rengeteg év és több száz verseny állhat ha jól sakkozol. Akár világbajnoki cím. Ki tudja, Pete? A győzelem nem egy csettintéssel jön. Meg kell küzdeni érte. Nem két futam után hisztizni érte. Szállj már magadba! Komolyan, Peter, kezdesz annyira elidegenedni tőlem. Néha az az érzésem már nem is ismerlek. Jobban szerettem azt az embert, akit megismertem Brendfort-ban, nem azt akivé váltál. Én abba az emberbe vagyok szerelmes, nem ebbe. Nem tudom mi lesz belőled ha ezen az úton haladsz tovább, de én nem akarom megismerni.

Felpattantam a meglepett pilóta mellől és beviharzottam a szobába majd hangosan bevágtam az ajtót,  majd az ágyhoz siettem. Végigdőltem a puha paplanon és zokogásba törtem ki. Hallottam, hogy az ajtó halkan nyílik és Peter lassan odasétál az ágyhoz. Kezével a hátamat kezdte simogatni. Elhúzódtam.

- Ne haragudj, Celeste.
- Kérlek hagyj magamra.
- Csak beszéljük meg.
- Nem, Peter. - emeltem fel a fejemet és letöröltem a könnyeimet. - Nagyon szépen kérlek, menj ki.

A pilóta felállt az ágyról és lassan elhagyta a szobát. Ahogy a zár kattant, tovább folytak a könnyeim, de egy idő után ez kimerített. Hagytam hogy a fáradság követelőzően lehúzza a szemhéjaimat és gyengéden az álmok mély gödrébe taszítson.

.  .  .

A kellemes, nem túl követelőző dallam egyre erősebben szólt a készülékből. Olyan mértékben telepedett rám a fáradtság, hogy nem tudtam kinyitni a szemeimet. Vakon tapogatóztam a telefon után és mikor megtaláltam találomra hozzáértem a képernyőhöz. Nagyon reméltem, hogy a szundi funkciót kapcsoltam be. Mikor a készülék elhalkult, újabb tíz perc nyugalom várt rám. Következő alkalommal már erősebb volt a zene, így kénytelen voltam kikászálódni a puha ágyból. A másik oldal üres volt. A paplan érintetlen volt, mint pár órával ezelőtt. Lerúgtam magamról a takarót és az egész alakos tükörhöz botorkáltam. Fáradtan beletúrtam a hajamba, mert elborzasztott, amit láttam. A sírástól bedagadtak a szemeim, a kevés alvásnak köszönhetően pedig jó barátaim, a karikák is beköszöntek. Az elfeküdt hajamról pedig már ne is beszéljünk. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben az órára pillantottam. Fél nyolc. Körülbelül Peternek kilencre kell a pályán lennie. Kikapartam pár ruhát a bőröndömből és bevonultam a fürdőszobába, hogy megkíséreljem a lehetetlent: Emberi lényt faragni magamból. A bő negyven perces szépítkezés után egy sokkal frissebb és társaságra alkalmasabb személy lépett ki az elegáns fürdőből. Gyorsan megigazítottam az ágyat, majd a nap folyamán először, elhagytam a szobát. Lehet hiba volt. A látvány ami elém tárult nem volt túl bizalom gerjesztő. A kényelmetlen dísz kanapén Pete feküdt a hasán, fél lába lelógva a kanapéról. Körülötte papírok, mappák, a gépe pedig még mindig bekapcsolva duruzsolt mellette a földön. Odaléptem hozzá és lerántottam róla a dísztakarót amit magára terített pokróc gyanánt.

- Örülnék, ha felkelnél. Fél órád van összeszedni magad.- a pokróc be volt akadva a lába alá, így ahogy lerántottam róla, ő legurult a földre és hangosan koppant.
- Áááhh... - fogta a fejét. - Te normális vagy?
- Ez meg mi a halál? - fogtam meg egy földön lévő félig üres Jack Danielses üveget. - Nem hallom, Peter! Mi ez?
- Az aminek látszik. - háborodott fel. - Felnőtt ember vagyok, tudtommal azt csinálok amit akarok.
- Ja, igen. Azt csinálsz amit akarsz. De nem egy versenyhétvégén! - vágtam oda élesen. - Jonathan meg fogja rajtad érezni és konkrétan meg fog ölni. Nem átvitt értelemben. Tényleg kinyír. De tudod mit. Te egy felnőtt ember vagy. - emeltem fel a kezeimet. - Nyugodtan. Én innentől leveszem rólad a kezem. Nem foglak megvédeni senkivel szembe.
- Nem is kell.
- Hát persze hogy nem. Inkább készülj, mert egyedül megyek. - vágtam hozzá egy nadrágot. - Lent leszek a reggelizőben, ha végeztél, gyere.

Kisiettem a lakásból és hangosan bevágtam magam után az ajtót. Megszaporáztam a lépteimet a lift felé és megnyomtam a gombot. A felvonó lassan vánszorgott az én emeletemre, majd egy csengetés jelezte, hogy meg is érkezett. Mikor kinyílt az ajtó, meglepő látványban volt részem.

- Sziasztok. - mosolyogtam végül a két bent álló személyre és adtam neki két- két puszit.
- Szia, Celeste. - üdvözölt mosolyogva Dasha és Fernando. - Peter hol van?
- Ne is mond. - túrtam a hajamba.
- Mi történt? - fordult felém a spanyol világbajnok.
- Nagyon csúnyán összevesztünk. De ez még nem is lepne meg, mert ez már szinte napi procedúra. Elaludt, most keltettem fel, veszekedtünk egy jót és mondtam hogy jöjjön reggelizni, ha kész van. Az a baj, hogy ezek a veszekedések folyamatosan vékonyítják azt az erős kötelet, ami egyszer nagyon régen köztünk volt. Lassan úgy érzem, ez már csak egy cérna és csak egy oltári veszekedés kell hozzá hogy összepakoljak és elhúzzak haza, vissza se nézve.
- Azért neked is meg kéne őt értened. Nagyon nagy nyomás nehezedik rá és van aki nem tudja levezetni. Támogatnod kéne.
- Ha te tudnád hány éven keresztül támogattam. Elfáradtam, az a helyzet.
- Hát, remélem meg tudjátok oldani a problémát.
- Nem tudom. - a lift leért az ebédlő szintjére és kiszálltunk.
- Ülünk négyes asztalhoz? - ajánlotta fel a spanyol.
- Persze. - mosolyodtam el halványan.

.  .  .

A hangulat a nap további részében sem csökkent. Mint ahogy számítottam rá, Jonathan kiszúrta, hogy Peter ivott tegnap. Nem is keveset. Neki ehhez elképesztő szeme van. Egy alapos fejmosás után ülhetett be csak a kocsiba a fiatal pilóta. Az harmadik szabadedzés egész jól sikerült Pete számára, a tizenötödik helyen végzett 16 futott kör után. Nem volt sok idő a szabadedzés valamint az időmérő között, de azt is külön töltöttük. Szabályosan forrt a levegő körülöttünk, egymáshoz sem szóltunk egymás se néztünk. Én mérges voltam rá, ő mérges volt rám, és ez így rendben is volt. Az időmérő edzésen már csak a 17. helyet tudta magának megszerezni, amitől ismét előjött az idegbeteg énje. Akármennyire is haragudtam rá, nem tudtam nem észrevenni mennyire fáradt. Újra és újra idegesen túrt bele a hajába és megállás nélkül beszélgetett vagy a főszerelővel, vagy John-nal, vagy valaki mással. Az ő szemei alatt is "gyönyörű" karikák telepedtek meg. Miközben a pilótát figyeltem kezdtem megenyhülni. Rájöttem, lehet Fernandonak igaza van és kicsit megértőbbnek kellene lennem. Mégsem tudhatom mi zajlik le benne és a legszörnyűbb, hogy ezt meg sem osztja velem. Mélyet sóhajtva felálltam és Peterhez sétáltam, mikor volt egy másodperc, hogy magára maradt. Odasétáltam hozzá és hátulról átöleltem a derekát, államat pedig megtámasztottam a vállamat.

- Nagyon sajnálom. Nagyon nem szeretnék veled veszekedni. Nagyon szeretlek, kérlek ne haragudj rám.

Peter lassan megfordult és hosszan vizslatta kérlelő tekintetemet. Végül halványan elmosolyodott és lehajolt, ajkait résnyire nyitotta, hogy megcsókoljon. Az én arcomra is mosoly kúszott és közelebb hajoltam, hogy hosszan megcsókoltam a brit pilótát. A csók után elhúzódott és mélyen a szemembe nézett.

- Te se haragudj rám. Nem akarlak megbántani, és én is nagyon szeretlek. Elég bajom van így is, és nem akarok még veled is konfliktusba keveredni. - suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam.
- Megértelek. - bólintottam.
- Most mennem kell interjúzni, de sietek hozzád vissza, rendben?
- Nagyon siess. - vigyorogtam és nyomtam egy rövid csókot az ajkaira, majd elhúzódtam és hátrébb léptem pár lépést.