XXIII. fejezet - Visitor

Fernando bent akarta tölteni velem az estét. Bármennyire szerettem volna, hogy így legyen, tudtam, nem engedhetem meg. Ha mellettem alszik egy kényelmetlen kórházi székben, vagy esetleg nem is alszik, csak sorra issza a kávékat, akkor ugrott a holnapi jó kis futam győzelem. Így nagyon nehéz szívvel, de este nyolc körül elváltunk egymástól, és megígérte, hogy holnap reggel itt van értem nyolcra. Nehezemre esett elengedi a kezét, amikor elment. Tekintetemmel végig követtem lassú, és megfáradt lépéseit, míg teljesen el nem tűnt a szemem elől. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, majd jobb híján a plafont kezdtem fürkészni. 

-          Van kedved beszélgetni? – hallottam meg a mellettem fekvő nő hangját.

-          Van. – feleltem őszintén és felé fordultam. – Miért vagy bent?

-          Huh… elég nehéz erről beszélnem. – a hangja megcsuklott, így tudtam, hogy érzékeny terület.

-          Nem muszáj, ha nem szeretnéd.

-          De, muszáj erről beszélnem a családomon kívül. – nyelte vissza könnyeit. – Rákom van.

-          Nagyon sajnálom. – suttogtam megtört hangon, mert nem tudtam mit illik ilyenkor mondani.

-       Sajnos nincs mit ellene tenni. Kemoterápiát ajánlottak, de nem fogadtam el. Ha már meg kell halnom, legalább ne fájjon.

-          Mennyi idő? Ha nem bunkóság?

-          Körülbelül négy hónap.

-          Akkor élvezd ki. – mosolyogtam rá halványan. – Biztos van egy bakancslistád.

-    Ami azt illeti, van. – vigyorodott el ő is, majd elvett egy kis noteszt a mellette lévő asztalkáról és felém nyújtotta.

Elvettem a puha kötésű, sok oldalas könyvecskét és beleolvastam.

-      Végigvonulni a vörös szőnyegen, úgy hogy mindenki téged figyel? – nevettem fel hangosan. – Hidd el, nem olyan élvezetes.

-         Persze, te már hozzászoktál. – mosolygott. – De szerintem minden civil álmodik róla, hogy ott legyen a Vogue vagy valamilyen világhíres magazin címlapján. Esetleg hogy vagy ezer kép készüljön róla a lesifotósok által, miközben végiglibben egy nagyszerű tervező csodálatos ruhakölteményében.

-          Van benne valami… - gondolkodtam el. – Nekem ez már tényleg mindennapi, ezért én már nem élvezem annyira.

Tovább olvastam a listát és pár ponton megakadt a listám.

-          Találkozni Ryan Gosling-gal vagy Jake Gyllenhaal-lal? – nevettem. – Jake-kel én is dolgoztam.

-          Komolyan? – esett le az álla. – Ne idegelj.

-          Igen. – vigyorogtam, majd tovább olvastam. – Ellátogatni a Shesells- szigetekre? Az jó hely.

-          Ugye még nem voltál ott? – nézett rám kételkedve.

-          Nem, dehogy is. De tervbe van véve.  – nevettem fel. – Na, jó, nézzük. Forma-1 paddock jegy?

-          Aha. – váltott komolyra.

-          Hé. Nem akarnál holnap eljönni velünk? Itt lesz a futam. Szerintem Fernando is belemegy.

-          Megtennéd?

-          Persze.

-          Úristen, köszönöm. – sikkantott fel örömében a lány.

-          Ez a legkevesebb. – mosolyogtam.

-          Nem akartam hallgatózni, de jól hallottam, hogy reggel nyolcra jön érted?

-          Igen.

-          Akkor nagyon örülök, ha összejön.

-          Én is.

-          Ezzel fogok álmodni. – mosolygott a lány, majd a másik oldalára fordult. – Jó éjt.

-          Neked is.

…

Felvettem a piros fülhallgatót és egyet átnyújtottam Corlissnak is. A lány kegyetlenül fel volt dobva. Mióta megérkeztünk mindenre csak rácsodálkozott. Láttam rajta, hogy az egész életét le tudná itt élni. Már bemutattam Julesnek, Hulknak, Lewisnak és Valerynek, Alexandernek, Jensonnek és Jessicának. Egyetlen egy pilótának nem mutattam még be. Marknak. A lány azt mondta, ő a kedvenc pilótája, és nagyon örülne, ha találkozhatna vele. Én személy szerint nem szívesen mentem volna a Red Bull istálló közelébe, de nem akartam elrontani Corliss eddig csodálatos napját. Mély levegőt vettem és odaléptem Fernandohoz, mikor semmi dolga nem volt.

-          Hé, átviszem Corlisst a Red Bullosokhoz.

-          Biztos, ezt akarod? – fonta derekam köré karjait a spanyol.

-          Muszáj lesz. – sóhajtottam. – Mark a kedvenc pilótája.

-          Azt hittem, én. – tetetett csodálkozást a pilóta.

-          Haha, csak szeretnéd. – vigyorogtam. – Na jó, akkor mindjárt jövünk.

-          Jól van. Siess. – közelebb hajolt és hosszan megcsókolt.

Mosolyogva viszonoztam a csókját, majd eltoltam magamtól és a rám várakozó lányhoz fordultam.

-          Mehetünk.

Kiléptünk a piros-fehér istállóból és az osztrákok boksza felé vettük az irányt. Már ott is rendesen pörgött mindenki, rengeteg szerelő állítgatta a még csonka kocsit. Corliss izgatottan kutatott a szemével az ausztrál pilóta után. Én is keresni kezdtem a rangidős férfit. Azonban nem azzal találkozott a tekintetem, akivel szerettem volna. A kék szempár fürkészően mért végig majd gúnyos mosoly húzódott az arcára. Elfordítottam a fejemet. A következő pillanatban két kéz telepedett a vállamra. Meg se fordultam, tudtam ki az egyetlen személy aki hozzám ér, ebben a csapatban.

-          Szia, Mark. – mosolyogtam, majd megfordultam és adtam neki két puszit.

Corliss láthatólag kicsit lefagyott, ahogy megpillantotta a kedvencét, és hirtelen nem is tudott reagálni. A pilóta azonnal rájött, mi is a helyzet, és széles mosoly telepedett az arcára. 

-          Mark Webber. – közelebb hajolt és két puszit nyomott a meglepődött lány arcára.

-          Ő pedig Corliss Berkey. – mutattam be vigyorogva a még mindig néma szőke lányt.

-          Szia. – mosolygott továbbra is az ausztrál. – Akarod, hogy egy kicsit körbevezesselek?

-          I…igen. – végre ő is kezdett feloldódni és követte a pilótát.

Mosolyogva figyeltem, ahogy Mark finoman terelgetni a vállánál fogva a lányt. Már fordultam volna ki az istállóból, mikor valaki megszólított.

-          Csak nem engem kerestél?

-          Ugyan kérlek. – nevettem fel hitetlenül anélkül, hogy megfordulnék.

-          Valld csak be, hogy meguntad a spanyolokat és most egy kis német vér kéne.

-          Hahaha, álmaidban. – fordultam meg lendületesen így kerülve szembe a fiatal pilótával.

-          Erre később visszatérünk, felesleges tagadnod. – mosolygott gúnyosan Sebastian. – Ki ez a csaj?

-          Egy rajongó.

-          Oh, házhoz jön a rajongóm. Csodálatos.

-          Nem a tiéd. – mosolyogtam rá.

A német pilóta arcára láthatóan ráfagyott a mosoly.

-          Akkor mégis kié?

-          Nem tudom, nem tűnt-e fel, de van egy csapattársad.

-      Aha. – a fiatal pilóta szemöldöke felugrott. – De biztos tőlem is akar egy aláírást. – megmozgatta a jobb csuklóját, hogyha elé tolnak, egy papírt könnyedén alá tudja írni.

-          Erre ne számíts. – vigyorogtam gúnyosan miközben a mozdulatot figyeltem.

-          Na, mi van itt fiatalok? – lépett oda kérdőn az osztrák csapat főnöke.

Mindenki tudta, hogy köztem és a német pilóta között egyfolytában feszültség volt és ez még 2010-ben kezdődött. A heves szóváltások minden hétvégén jelen voltak. Horner és Domenicali is pontosan tudta, mennyire nem tudunk megmaradni egy légtérben és igyekeztek távol tartani minket egymástól. De nem volt nehéz. Én nem mentem a Red Bullhoz őt nem jött a Ferrarihoz. Így úgy ahogy el lehetett kerülni a konfliktusokat. De nem mindig. 

-          Semmi, főnök. – vigyorgott a pilóta.

-          Szia, Christian. – köszöntem úgy mellékesen.

-          Jó újra látni, Blance. Hallom a heves természeted még megtartottad. – erőltetett halovány mosolyt az arcára a csapatfőnök. – De rosszul emlékszem, hogy volt valamiféle megállapodás pár éve. – vakargatta meg a tarkóját a férfi.

-          A memóriád még remek. – bólintottam. – De nehogy azt hidd, hogy az üdvöskéd miatt jöttem. – böktem fejemmel a még mindig mellettem álló német felé. – Van egy rákos beteg csaj akivel tegnap ismerkedtem meg a kórházban és az volt az egyik pont a bakancslistáján, hogy paddockból nézze a futamot. Szóval elhoztam. Mark a kedvenc pilótája, ezért hoztam át ide.

-          Ez kedves gesztus tőled. – bólintott Christian.

-          Ez a legkevesebb.

A mellettem álló Sebastian arcáról kicsit lefagyott a mosoly, amikor megtudta, hogy Corliss miért is van itt igazából. 

-          Hát akkor, én megyek. – szólalt meg Horner pár pillanat csend után. – Seb, te is készülődj, hamarosan kezdődik a parádé.

-          Szia. – köszöntem el a távolodó főnöktől. A német pilóta még pár pillanatig mellettem álldogált, majd elindult a kocsija felé. Néha még megtorpant, mintha mondani akart volna.  – Neked is szia, Sebastian.

-          Ja, szia...szia. – látszott, hogy teljesen nincs ott agyban, hanem valamin, máson jár az esze.

Pár pillanattal később Corliss és Mark érkezett vissza hozzám.

-          Köszönöm szépen az élményt. – mosolygott a lányt. – Megölelhetlek?

-          Persze. – vigyorgott az ausztrál és szorosan és hosszan magához ölelte. – Én köszönöm, hogy találkoztunk.

-          Mehetünk, Corly? – kérdeztem vigyorogva, miközben elengedték egymást.

-          Persze. – mosolygott rám Corliss.

-          Szia, Mark, este találkozunk. – pillantottam a pilótára.

-          Ott leszek. – bólintott.

Mosolyogva fordultunk ki az osztrák istállóból és az olaszok felé vettük az irányt.