XXII. fejezet - Darkness

A hetek csak úgy pörögtek. Nekem a munkám pedig egyre jobban sűrűsödött. Már volt egy pár fotózás, aminél utaznom is kellett vagy Olaszországba, vagy Franciaországba esetleg Angliába.  Divatbemutatókra, fotózásokra, reklámfilm forgatások hívtak és alig maradt egy szabad percem. Fernando angliai futamára sem tudtam kilátogatni, mert muszáj volt dolgoznom, nem tudtam elmenni. Csak a sminkszobában lévő TV-n nézhettem részleteket. A futam végén, miután úgy ítéltem meg, hogy elérhető lesz, hatalmas mosollyal az arcomon hívtam fel. Második búgásra fel is kapta a készüléket.

-          Blance… - hangja lágyan szólt.

-      Szia. – rövid csönd telepedett közénk. Nem volt kínos, inkább afféle, „Jó újra hallani a hangod” csönd. – Nagyon ügyes voltál.

-          Köszönöm.

-          Nagyon hiányzol. – súgtam megtört hangon.

-          Te is nekem. Nagyon.

-          És még egy hét. – ujjaimmal egy ecsetet birizgáltam.

-          Az nagyon hosszú idő.

-          Nekem mondod? – tört fel mély sóhaj a mellemből.

-          Blance, 5 perc és kezdünk. – szólt hozzám az egyik szervező.

-          Azonnal megyek. – bólintottam. – Fer, mennem kell, de még hívsz?

-          Mikor végzel?

-          Körülbelül 40 perces ez a show.

-          Jó, akkor később hívlak. Nagyon szeretlek. Nagyon hiányzol.

-          Nekem is hiányzol. Én is szeretlek.

Kinyomtam a készüléket és mély sóhaj kíséretében az asztalra dobtam. Felálltam a személyre készített székemből és megigazgattam a mélykék Nina Ricci koktélruhát.

-          Na, kezdjük. – mértem végig magamat a tükörben majd elhagytam az öltözőt.

…

A gondolataimba mélyedve gurultam végig a német utcákon. A hiány, amit magamban éreztem már lassan felemésztett. Hetek óta nem találkoztam Fernando-val, lassan egy hónap telt el azóta, hogy együtt voltunk a szüleinél. Július 3.-án találkoztunk utoljára, egy együtt töltött majdnem két hét után. Akkor kellett elutazni Angliába, nekem pedig lemondhatatlan munkáim jöttek egymás után. A versenyhétvégét követő héten, július 11.-én nekem már Amerikában kellett lennem munka ügyben és 18.-án jöttem haza. Hulla fáradtan értem haza, de Meredith azzal nyugtatott, most van két hét szabadságom, mielőtt újra dolgoznom kéne. Nem annyira nyugtatott meg a tudat, mert alig töltöttem otthon egy napot 20.-án már Düsseldorfban volt egy hatalmas divatbemutató, ami több órás volt és körülbelül hatszor- hétszer vonultam végig a kifutón oda-vissza mindig más ruha költeményben. Viszont 21.-én már útban voltam Hockenheim-be. Fer-nek nem szóltam, hogy jövök, gondoltam csodás meglepetés és nagyobb lesz a viszontlátás öröme. Személy szerint nekem már annyira hiányzott, hogy fájt. Nem is tudtunk beszélni se 19.-én se a rákövetkező napon, így még jobban mardosott. Az A3-as autópályán, normális látási körülmények között haladhattam. Viszont a szemem már majdnem leragadt. Alig aludtam ezek alatt a hetek alatt, az étrendem is merőben változott a rengeteg kifutó munka miatt és teljesen magam alatt voltam. Úgy éreztem, ha megérkezek Hockenheim-be, az első dolgom az alvás. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy az előttem lévő fekete Renault lelassít, majd teljesen megáll. Mindezt természetesen a belső sávban, ahol körülbelül 100- 120 km/h-val haladnak az autók. Túlkésőn tapostam a fékbe, így nem olyan nagy sebességgel, de belecsapódtam a kis családi autóba és pár méteren keresztül előre toltam. A fejem előre bukott és lefejeltem a kormányt. A fájdalom pillanatok alatt szétáradt a testemben. Nagy nehezen megpróbáltam hátradőlni és a homlokomhoz érintettem a tenyeremet. A piros folt a kezemen nem hatott túl bíztatóan. Lehajtottam a kis tükröt és a látvány, ami elém tárult, elborzasztott. Egy elég hosszú csíkban folyamatosan folyt a vér. A számban is fémes ízt éreztem. Valószínűleg elharaphattam a nyelvem. A következő pillanatban elkezdett forogni velem a világ és egy erős érzés folyamatosan tolt a mély sötétség felé. Még hallottam, ahogy valaki azt kérdezgeti, jól vagyok-e, de akkor már szinte teljesen átadtam magamat a sötétség nyugalmának. 

Az első érzékszervem, ami visszatért, a szaglás volt. A fertőtlenítő, felmosó és gyógyszerek szaga kellemetlen kotyvasszá állt össze és förtelmes bűzt árasztott. Utáltam a kórházakat. Mindig a rosszullét fogott el bennük, főleg e miatt a szag miatt. A második érzékszer már a hallásom volt. A gép egyenletesen csipogott olyan ütemben, ahogy a szívem vert. Normális. Nem túl gyors, nem túl lassú. Jó kezdet. Csendes beszélgetés foszlányai érték el a fülemet. Ismeretlen hangok. Valószínűleg nem egyedül feküdhetek a kórteremben, biztos a szobatársamhoz jöttek. Legalább hozzá. Az ujjaimba és a többi testrészembe is lassan visszatért az élet. Lágyan megmozgattam az ujjaimat és megtapogattam a szúrós kórházi lepedőt. Bah. Nem értem miért nem lehet egyszer kimosni lágyítóval. Végül a szemeim. Valahogy nem akartam kinyitni. Nem akartam látni magam. Nem akartam tudni, mi történt, hogy nézek ki. Mim tört el vagy mit varrtak össze. De ami a legfontosabb. Nem akarok egyedül lenni. Nem akarom azt látni, mikor kinyitom a szememet, hogy senki nincs mellettem. Hogy senkit nem érdelek. Hogy egyedül vagyok. Teljesen EGYEDÜL. Csupa nagybetűvel. Mint ahogy az elmúlt két hétben. Magányosan. Az egyik felem hiányzik. Nem akartam rádöbbeni arra, hogy még most sincs itt. A sötétség legalább megnyugtatott. Nem volt semmi baj. Nem fájt semmi, nem volt semmi probléma, semmi gond. Ott nem voltam egyedül. Hiába, nem láttam senkit, de mégis éreztem, hogy valaki vagy valakik ott vannak, mellettem. Láthatatlan karjaik védelmezően átölelnek, élettelen testemet védik. Magatehetetlenül fekszek a karjaikban, de mégis biztonságban. Mert tudom, hogy ott vannak. Mellettem. Csak miattam. Nekik nem számít más, csak az, hogy én rendben legyek. Újra velük akartam lenni. Ők jók hozzám. Nem kérdeznek, nem feleselnek, nem zargatnak ostoba szövegekkel. Ha velük vagyok, sosem vagyok egyedül. És ez jó. Szeretem őket. Egyre erősebben zártam össze a szemhéjaimat. Nem akartam találkozni a zord, rideg valósággal. A sötétség sokkal jobb. Láttam, amint az egyik ilyen védőm kitárja a karját. Hát mégis csak visszavárnak. Megszaporáztam a lépteimet. De minél gyorsabban futottam, annál távolabb kerültem. „Ne!” – sikítottam. – „Nem akarom!” A fény, ami mögöttem volt, egyre csak nőtt. Nem akartam a fényt. A fény rossz. Minél gyorsabban futottam, annál erősebb lett a fénycsóva, annál közelebb került hozzám. Nem bírtam tovább futni. Fáradtan összerogytam és lehajtottam a fejemet. A fény egyre csak közeledett és kezdte átitatni a testemet. Összeszorítottam a szemeimet és hagytam, hogy végre magával rántson a világosság.

A szemeim kinyíltak. Hunyorogva igyekeztem megszokni a fényt. A kórházi szoba neoncsöve erősen világította be a területet, de néha vibrált, ami zavart. Igyekeztem kicsit felülni, feljebb csúsztam az ágyon. Ettől féltem. Senki nem volt ott, aki várt volna arra, hogy felébredjek. „A rohadt életbe.” – csaptam a szúrós lepedőre. Eléggé megbántam a mozdulatot, mert az infúziós tű megfeszült a karomban. Végigmértem magamat. A karjai és a lábaim épnek tűntek. Hát persze. Ezt már akkor is megállapítottam, mikor pár pillanat erejéig magamnál voltam a kocsiba. Remegve tapogattam meg a homlokomat, ahol beütöttem. Igen, jól sejtettem. Össze van varrva. Hát ez nagyszerű. A tekintetem tovább vándorolt a szobában. Valóban, a mellettem lévő ágyon egy nálam körülbelül három vagy négy évvel idősebb lány feküdt. Nagyon nem voltam csevegős kedvemben, ezért inkább elfordítottam a fejemet. Az üvegfalon át a folyosót kezdtem szemlélni. A tekintetem megakadt valakin. Tényleg? Tényleg ő lenne az? Ez majdnem biztos, hogy lehetetlen. Nem lehet itt. A testemben kellemes érzés áradt szét. Hát tényleg nem vagyok egyedül? Nem hagyta, hogy egyedül legyek. Hogy hihettem ezt. Hisz ő itt van. Teljes életnagyságban. Kissé megfáradtan és gondterhelten, de mégis csak ő az.  Némán figyeltem, ahogy az orvossal egyeztet. A doktor hevesen gesztikulálva magyarázott valamit. Nem tudtam leolvasni a szájáról, mi is lehet az. De nem is őt figyeltem. Inkább azt, akinek magyarázott. Ő néha mereven és kimérten bólintott, jelezve, megértette a mondottakat. Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy a szakszavakkal telitűzdelt monológnak a negyedét, ha megérti, de azért bólogat. Halvány mosoly kúszott az arcomra, miközben vizslattam. Vártam, hogy észrevegye, hogy nézem. De ő csak bólogatott. Mint egy kocsiba kihelyezett bólogatós kutya, olyan látványt keltett pár pillanat után. Ez akaratlanul is szélesített a mosoly. Mikor a doktor végre befejezte a monológot, mind a ketten felém pillantottak. Ami a férfi arcán lejátszódott, leírhatatlan. Természetesen aggódó tekintettel fordult az elején felém, és már el is nézett volna, de akkor visszakapta a fejét tágra nyílt szemekkel. Majdnem hogy kitépte a helyről az üvegajtót, úgy rohant be hanyatt homlok a kórterembe. Két másodperc alatt az ágyamnál volt és ajkait az enyémhez tapasztotta. Annyira mohón és hosszan csókolt meg, azt hittem sosem lesz vége. De őszintén nem is bántam. Percekig csak csókoltuk egymást. Benne volt minden érzelem azokba a csókokba: megkönnyebbülés, öröm, aggodalom, megnyugvás. Mikor elengedett, két tenyerét az arcomra fektette és finoman megcsókolta a homlokomon lévő varrást. A hideg kirázott ettől a mozdulattól, de mégis jól esett.

-          Nagyon megijesztettél. – suttogta.

-          Tudom. Sajnálom. De neked nem a pályán kéne lenned?

-          Viccelsz? Te sokkal fontosabb vagy.

-          Szeretlek. – mosolyogtam.

-          Én is nagyon. – újra megcsókolt. – Nagyon hiányoztál.

-          Te is nekem. Milyen volt az időmérő?

-          Tényleg ez érdekel? – lepődött meg. – És nem az, mit mondott az orvos?

-          Te sokkal fontosabb vagy. – mosolyogva ismételtem meg azt, amit az előbb ő mondott.

-          Megnyertem. – vigyorodott el.

-          Úristen. – az örömtől felsikkantottam, majd a szám elé kaptam a kezem. – Komolyan? Nagyon örülök.

-          Köszönöm. – röviden megcsókolt.

-          Ez tök jó. Tényleg nagyon jó. Holnap pedig a futamot is. Én pedig élőben szurkolok.

-          Iij… azzal akad egy kis probléma. – húzta el a száját a spanyol.

-          Mi? – egyből lefagyott az arcomról a mosoly.

-          Az orvosok bent akarnak téged tartani megfigyelésre ma.

-          Mi? Miért?

-          Talán mert be kellett varrni a fejedet, olyan mély volt a seb?

-          De semmi bajom. – erősködtem.

-          Azért jobb nem erőltetni.

-          De látni akarom. Ott akarok lenni, amikor holnap nyersz.

-      Istenem, a makacsságod egyszer a sírba visz – röviden megcsókolt. – Megkérdezem a dokit, hogy holnap reggel elhozhatlak-e?

-          Szeretlek. – vigyorodtam el nyomtam egy puszit az arcára.

-          Nagy szerencséd, hogy én is. – nevetett, majd felállt az ágyamról, hogy megkeresse az orvost.