10. fejezet

Peter levágta a táskáját az ágyra és becsörtetett a fürdőbe. Úgy bevágta az ajtót, hogy az egész lakosztály beleremegett. Mélyet sóhajtottam miközben kipakoltam a saját táskámat. Lassan és elgondolkodva pakolásztam a bőröndömbe. Tudtam, hogy ma sem megyünk az After Party-ra, így nem kapkodtam. Pete nem akart kijönni a fürdőből, így felhatalmaztam magamat, hogy az ő táskát is rendbe tegyem. Ahogy a ruhákat pakoltam az ágyra valami a kezembe akadt. Összeszaladt a szemöldököm, ahogy elolvastam a ráírást. Megforgattam az ujjaim között a kis kartonkártyát. Valami nagyon nem stimmelt. Hirtelen ötlettől vezérelve más után kezdtem kutatni a szürke sporttáskába. Mérgesen tapasztaltam, hogy amit kerestem, nincs ott. Körbejártattam a tekintetemet a szobában. Már épp kezdtem feladni a keresést, mikor megakadta szemem a készüléken. Felkaptam a telefont az asztalkáról és feloldottam a zárat. Folyamatosan járt a szemem a képernyő és a kartonkártya között, ahogy a számot pötyögtem befelé. Mikor végeztem a telefonszám beírásával egy nevet adott ki. A szemöldököm még jobban felugrott, látva hogy már el van mentve. Hosszú hezitálás után végül rányomtam a hívás gombra. Remegve emeletem fülemhez a telefont, mert a legeslegrosszabbtól tartottam. A vonal másik végén három búgás után egy könnyed női hang szólalt meg. 

-          Azt hittem már sose hívsz, Pete. – a hang vékony volt és picsogó. – Mikor jössz le?

Az ütő szabályosan meg állt bennem. Hiába próbáltam levegőt venni, úgy éreztem az oxigén nem tölti meg a tüdőmet. Úgy éreztem magamat mintha egy jó éles kést vágtak volna erővel a mellkasomba, megforgatják, majd kitépik a szívemmel együtt. A hangom remegett, ahogy próbáltam megszólalni. Nem ment. Nem tudtam.

-          Pete, itt vagy? Halló! – szólalt meg újra a nő hangja.

Nem bírtam. Kinyomtam a készüléket és erőteljesen az ágyra hajítottam. Lerogytam a kanapéra és fejemet a tenyerembe tetettem, miközben utat engedtem a könnyeimnek. Pár perccel később hallottam, amint nyílik a fürdőszoba ajtó. Nem néztem fel, csak rázkódó vállal ültem ott tovább. Peter lassú léptekkel lépett oda hozzám és kezemet a vállamra tette.

-          Mi a baj, Celeste? Miért sírsz?

-          Ez most komolyan kérdezed? – pillantottam fel zokogva, mire Pete kicsit megrökönyödött.

-          Ne sírj. – meg akart ölelni, de ellöktem a karjait. Felálltam a kanapéról és az ágyhoz sétáltam. Felkaptam a telefonját, kioldottam a zárat és megkerestem azt a nevet.

-          Ki az a Kira, Peter? – mutattam felé a kijelzőt.

A fiatal pilóta lefagyott. Rájött, ezzel hamar elárulja magát szóval igyekezett improzni.

-          Egy barát.

-          Igen? És én miért nem ismerem?

-          A paddockban találkoztunk.

-          Mikor járkáltál te nélkülem a paddockban? Ha jól emlékszem a sajtótájékoztatón és a pilóta parádén kívül egy percet sem töltöttünk külön. – kezdett bennem felmenni a pumpa. – Peter, ha már hazudsz, legalább valami jó indokot találnál ki.

-          Ez nem hazugság!

-      Aha. Akkor miért találkozol vele ma 8-kor a bárban és miért van szívecskékkel összeírva ez a lap? – emeltem fel a fehér karton kártyácskát.

-          Miért kutatsz a cuccaim között? – kapta ki a kezemből a papírt.

-          Nem tök mindegy? Nem akartam kutatni úgy nem mellesleg, de a kezembe akadt. Kérdezem még egyszer. Ki az a Kira? – újra előtörtek a könnyeim. Peter nem válaszolt, csak leszegte a fejét és a földet bámulta. Már tudtam a választ. – Mióta tart?

-          Mióta itt vagyunk. Aznap este találkoztam vele mikor ti Susie-val bementetek a városba, én pedig lementem a bárba.

Reflexszerűen cselekedtem. A jobb karom lendült és egy piros tenyérnyom hamarosan ott díszelgett Pete arcán. 

-          Gyűlöllek. – suttogtam megtörten, majd kirohantam a szobából és hangosan bevágtam a bejárati ajtót. 

Végigdübörögtem a vörös szőnyeggel leterített folyosón és a lifthez futottam. Megállás nélkül nyomkodtam a hívógombot, abban reménykedve így gyorsabban odaér. Mikor a fényezett ajtó kinyílt, bevágódtam a fülkébe. Rajtam kívül még volt ott egy kínai pár, akik csodálkozva figyeltek. Bekúsztam a sarokba és lecsúsztam a padlóra. Tenyeremet a szám elé tapasztottam és halkan zokogtam tovább. Nem érdekelt ki száll ki vagy ki száll éppenséggel be a liftbe. Mind- mind ismeretlen. Egy valami azonban mégis csak közös volt bennük. Egytől egyig az összes furcsállta a helyzetet, hogy egy fiatal lány a lift sarkában kuporog és sír. Nem tudom hányszor tehettem meg az emeletek közötti utat, teljesen elvesztettem az időérzékemet. De egyszer valaki olyasvalaki lépett be a liftbe, akit jól ismertem. Vele együtt még két másik férfi lépett be a személyfelvonóba, láthatóan igen jó hangulatban. Számára is riasztó volt engem így látni. 

-          Celeste? – lépett oda hozzám aggodalmasan a férfi. – Mi a baj?

-          Menj el. – suttogtam erőtlenül, miközben a fejemet ráztam, jelezve rajtam most senki nem tud segíteni.

-          Nem. Nem hagylak itt így magadra. Állj fel! – próbálta finoman megragadni a karomat, hogy felhúzzon.

-     Azt mondtam, menj el! – förmedtem rá. – Mit nem értesz ezen? – kikaptam a karomat a gyengéd szorításából. Időközben újra leérkeztünk a földszintre és az ajtó kinyílt. A két pilóta kérdőn pillantott a spanyolra, aki csak intett.

-          Menjetek majd, majd megyünk mi is. – intett a világbajnok az ausztrálnak és a britnek, akik rövid biccentés után elhagyták a liftet. – Akkor csak leülök ide melléd, az biztos nem zavar.

Fer elhelyezkedett mellettem az ezüstszínű padlón és kezével a hátamat kezdte simogatni. Az elején igazán idegesített ez a mozdulat, de pár perc múlva kezdett megnyugtatni. Lassan elcsendesedett a zokogásom és felnéztem a barna szempárba. 

-          Megnyugodtál?

-          Fogjuk rá. – töröltem meg a szememet, mire Fernando átnyújtott egy zsebkendőt.

-         Mi történt? Elmondod nekem? – próbálta elkapni a tekintetemet, de csak a zsebkendőt piszkáltam. – Korai?

-          Eléggé. – sóhajtottam.

-          Peter?

Mereven bólintottam és igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. Nem szabad. Eleget bőgtem ma már.

-          Mit csinált már megint?

-          Meg… - újra erőt kellett vennem magamon, hogy elmondhassam, mi történt. – Megcsalt.

-          Hogy mi? – háborodott fel a spanyol.

-          Jól hallottad. – bólintottam fájdalmasan.

-          Ekkora seggfejet.

Pár perc néma csend telepedett közénk. Mind a ketten mélyen a gondolatainkba merültünk. Végül Fernando fordította felém a fejét. 

-          Mi lenne, ha elfelejtenéd ezt az egészet és eljönnél velünk bulizni?

-          Ez nem ilyen egyszerű, Fer. – nevettem fel hitetlenül. – Három éve vagyunk illetve voltunk együtt. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni.

-          Csak egy estére. Utána felőlem sírhatsz a vállamon hetekig. – vigyorgott.

-          Miért gondolod, hogy pont a te válladon akarok sírni? – mosolyodtam el.

-          Miért, mégis kinek a vállán sírnál? Látsz itt még valakit rajtam kívül, aki melletted ül egy lift padlóján és téged vigasztal? Hol van most Susie?

-          Ő még nem is tudja. – vettem védelmembe a tesztpilótát. – Te is csak azért tudtad meg, mert belém botlottál.

-          Szóval azt mondod, nem mondtad volna el nekem, ha most nem találkozunk?

-          Őszintén? Szerintem nem.

-          Hát tudod… ez nem szép.

-          Fernando. Bő három hónapja ismerjük egymást. Oké, hogy sokat futunk össze. De attól még nem gondolnám, hogy te lennél az, akinek elsírnám minden bánatom. Természetesen elmondtam volna. Azelőtt, hogy a média tudja meg. De nem te lennél az első és ezt remélem, nem veszed zokon.

-          Akkor a második lennék. Susie után, de a média előtt. Az a második hely.

-          Igaz. – nevettem fel.

-          Na, jó. Akkor nem kell bulizni. De. Megiszunk valamit?

-          Szörnyen nézek ki. – tápászkodtam fel a földről és a liftben lévő tükörben mértem végig magam.

-          Azért azt nem mondanám. – vigyorodott el. – Más szót használnék.

-          Na mégis mit?

-          Gyönyörű.

-          Khm… - krákogtam zavaromat leplezve, de azért halványan rámosolyogtam. – Na jó, igyunk valamit.

-          Ez a beszéd. – vigyorgott, majd ő is felállt és megnyomta a földszint gombját. Pontosan tudta, hogy nem akarok ebben a szállodában maradni és ezért is cselekedett így. Végtelenül hálás voltam neki.