XII. fejezet - Are you jealous?

Na, egy kicsit újítottam, és hoztam nektek egy személyt, aki miatt újra felfordul Blance és Fernando párkapcsolata. A fiúcskáról itt: ***** olvashattok egy kicsit bővebben. Angolul van csak fent, de a főbb infókat így is meg lehet érteni :) remélem élvezitek a sztorit ;)

-          Ügyes leszel. – csókoltam meg Fernando-t, mielőtt felvette a sisakját és beült a tűzpiros Ferrariba.

Az utolsó szabadedzés is remekül sikerült neki, második helyen zárt Vettel mögött, épp hogy csak lecsúszva. Ugyanis a német pilóta alig 0,006 másodperccel csusszant be a spanyol elé. A szünet után viszont már kezdődött az élesbe menő, időmérő futam. Izgatottan összekulcsoltam a mutató- és középső ujjaimat, úgy ültem a fotelben. A mezőny közepén engedték ki és pár melegítő kör után el is kezdte megtenni a mért köröket. Ma nagyon feküdt neki az autó, mert könnyedén zárta a Q3-t, de nem szállt ki a kis szünetben, amíg a Q2-re várt. Inkább Andreaval egyeztetett és a többi pilóta eredményeit vizsgálták. Egész gyorsan lement az időmérő, és Fernando a második sorból, a harmadik rajtkockáról várhatta a kezdést. Míg arra vártam, hogy leinterjúzzon, kisétáltam a boksz elé, azzal a céllal, hogy felhívjam Meredith-t. Már épp a főnököm számát pötyögtem, mikor egy zöld overálos férfi sétált el előttem, nagyban konzultálva a Caterham csapatfőnökével. Annyira meglepődtem, hogy leemeltem a fülemről a telefont és kinyomtam.

-          Alex? – kiáltottam az elvonuló pilóta utána. – Alexander!

A fiú megtorpant és lassan hátrafordult. Végigmért, majd látszott, hogy leesik, ki is vagyok valójában és megindult felém széles mosollyal az arcán. Én is felé kezdtem szaladni és a nyakába ugrottam.

-          Úristen, Alex. Ezer éve. Jézusom. – nevettem.

-          Blance. Jesszus.

-          Szóhoz se jutok. – vigyorogtam mikor végre elengedtem. – Úristen. Olyan régen láttalak. Mit keresel itt?

-          A Caterham tesztpilótája vagyok.

-          Jézus. De jó. Ki gondolta volna, hogy itt találkozunk újra?

-          Én se gondoltam volna. – mosolygott az amerikai fiú. – De te? Láttalak 2010-ben, mikor mindig mutattak a Ferrari istállójában. De két éve nem? Mi történt?

-          Nagyon hosszú sztori. – mosolyogtam.

-          Van időm.

-          Megiszunk valamit később?

-          Persze. Még nekem is van rengeteg dolgom.

-          Jó, írd be a számod a telefonba. Csörgetlek később. – nyújtottam át a készüléket.

Hirtelen két erős kar fonódott a derekam köré és valaki a nyakamba csókolt. Széles mosoly húzódott az arcomra.

-          Mi a helyzet, Fer? Végeztél? – kérdeztem anélkül, hogy megfordulnék.

-          Ja, leléphetünk. – azzal kezet nyújtott Alexandernek. – Szia, Alex. Ti honnan ismeritek egymást?

-       Ő volt a gyerekkori legjobb barátom. Voltam egyszer egy amerikai nyelvi nyári táborban, ott ismerkedtünk meg. Minden nyáron jártam hozzájuk rengeteg éven keresztül.

-          Igen. Szép idők is voltak. – vigyorgott Rossi.

-          A legjobbak. – nevettem. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Alex.

-          Én is, B. – letörölhetetlen volt az arcáról a mosoly. – Akkor később beszélünk, de most rohanok. Sziasztok.

-          Szia. – intettem utána.

-          A végén ki fog derülni, hogy mindenkit ismersz az F1 világából? – fordult felém Fernando, mikor az amerikai pilóta eltávolodott.

-          A legtöbbet a te ismeretséged révén. – vigyorogtam és megcsókoltam a spanyol. – Rossi csak véletlen volt.

-          Igaz. Lelépünk?

-          Persze. 

Az ujjaink szorosan összefonódtak és úgy hagytuk el a pályát.

…

-          Jó, akkor, 8-kor a bejárat előtt. Szia. – azzal kinyomtam a készüléket és az ágyra dobtam.

-          Rossi? – kérdezte Fernando, fel se nézve a telefonja nyomkodásából

-          Aha. – mosolyogtam.

-          Hol találkoztok?

-          A szállodában, ahol megszállt, ott eszünk.

-          Az melyik?

-          Loews Hotel Vogue.

-          Abba szállt meg?

-          Igen, miért.

-          Semmi. Ott esztek?

-          Aha.

-          Hát, jó. – vonta fel a szemöldökét Fernando.

-          Mi van?

-          Nem túl egyedi.

-       Mi a halál bajod van? Az egy csodálatos szálloda, gyönyörű étteremmel, örülök, hogy oda megyünk. Nem értem, mi bajod, de nem is érdekel.

Azzal bevonultam a fürdőbe és bevágtam az ajtót. Gyorsan letusoltam, megmostam a hajamat, majd becsavartam hajcsavarokkal, és egy köntöst vettem magamra, majd kisétáltam a fürdőből, hogy kiválasszam az esti ruhámat. Nem volt sok eshetőségem, ezért viszonylag gyorsan eldöntöttem, mit is veszek fel. Visszamentem a fürdőbe és gyorsan megszárítottam a hajamat, majd kivettem belőle a csavarokat és átfésültem, hogy természetesebbnek hasson. Felöltöztem, és megcsináltam a sminkemet. Mikor végeztem, kiléptem a fürdőből. Fer felpillantott a telefonjából és láthatóan végigmért. Végül hitetlenkedve felnevetett és megrázta a fejét.

-          Tudtommal nem randevúra készülsz.

-          Mi?

-          Miért így öltöztél fel?

-          Mert ez egy elegáns étterem. Nem fogok lepusztultan, farmerbe és pólóba megjeleni.

-          De a kisestélyi sem túl jó választás.

-          Nem kérdeztem a véleményedet. – mosolyogtam. – Oda adod a kocsit?

-          Nem.

-          Mert? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Menj taxival.

Annyira ledöbbentem, hogy csak tátogtam, mint egy hal. Tényleg nem értettem, mi a problémája, de annyira felidegesített, hogy úgy éreztem, már nem is érdekel. Tudtam, ha most megszólalok üvölteni, fogok, ezért inkább csak felkaptam a clutchot és kisiettem a szobából, hangosan bevágva magam után az ajtót. A portán tudtam rendelni taxit is, ami tíz perc alatt ott volt és újabb tíz perc után már a szálloda előtt szálltam ki a kocsiból. Alexander már az ajtó előtt várakozott, a sarkán billegve. Mikor megpillantottam, elmosolyodtam. Hol volt már az a kis fiatal, tizenegy-két éves nagy hajú, nyurga fiúcska, akit évekkel ezelőtt megismertem. Ő is kiszúrt és az arcára széles mosoly költözött. Hozzá léptem és két puszival köszöntöttem.

-          Hű. – szaladt ki a száján.

-          Tetszem? – nevettem és körbefordultam.

-          Nagyon jól nézel ki.

-          Köszönöm. – vigyorogtam. – Látom, te is puccba vágtad magad. – mértem végig az öltönyös szerelését.

-          Melletted muszáj lesz. De még így se érek fel hozzád. Gyönyörű vagy.

-          Köszönöm. – mosolyogtam tovább. – Be is megyünk, vagy…?

-          Ja, persze. – kapott észbe a pilóta, mire felnevettem. – Hölgyem.

Tartotta a karját, mire újra elnevettem magamat és belekaroltam a fiúba. Bevonultunk a szállodába és Alex egyből az étterem felé vezetett. Egy igazán csendes, ablak melletti asztalhoz kísért minket a pincér és el is foglaltuk a helyünket.

-          Van valami baj, Blance?

-          Ja, semmi. Csak… Fernando felidegesített.

-          Mit csinált?

-          Semmit, nem érdekes. Csak a szokásos bunkóság.

-          Akarsz róla beszélni?

-          Isten őrizz. Inkább váltsunk témát. Mesélj először te magadról. Mi van veled?

A pilóta elmosolyodott és mesélni kezdett. Elmondta, hogy mielőtt megismerkedtünk, akkor is gokartozott. Öt évesen kezdte, és heti rendszerességgel csinálta és kisebb versenyeken is részt vett. Tíz évesen azonban, mikor megismerkedtünk, abba kellett hagyni. Tizenhárom éves korában kapott egy ajánlatot és újra kezdte a gokartozást, versenyszerűen. 2005-ben kapott egy lehetőséget, hogy a Skip Barber Western Regional-ben versenyezzen, a Skip Barber Racing School színei alatt.  2005-ben két versenyen, 2006-ban már tíz versenyen indult, abból pedig nyolcat meg is nyert. Ugyanebben az évben csöppent be a Formula világába is, Formula TR 1600 Pro Series-be is. 2007-ben már csak a Formulánál versenyzett, remek eredményekkel. Később még a GP2-t is megpróbálta, de végül a Forma-1ben kötött ki ebben az évben, mivel a Caterham felkarolta.

-          Hű, hát akkor nem egy helyen megfordultál. Izgalmas élet.

-     Igen. De most nagyon örülök ennek a Caterham-os lehetőségnek. Ha nem is egy élcsapat, legalább itt vagyok.

-          Pontosan. – mosolyogtam.

-          Ha nem vesznek be, lehet, soha többé nem találkozunk.

-          Azért ez rajtam is múlott.

-          Ja, igaz. Most te jössz.

Felnevettem, majd mesélni kezdtem. Hogyan is kezdtem a modellkedést tizenhét éves koromban, még Monaco-ban, hogyan találkoztam Fernando-val pár évvel később, hogyan jártunk majdnem egy évig, hogyan csalt meg és törte össze a szívemet. Azt is megemlítettem, hogy emiatt egészen Japánig menekültem, ahol beindult a karrierem. Rengeteg élményemet, tapasztalatomat, munkámat említettem meg, hogy hány híres emberrel találkozhattam. Hogyan jöttem haza, jártam pár napig Jaime-vel és végül Fer mellett kötöttem ki, újra. 

-          Azért a te életed se semmi.

-          Fárasztó, annyi biztos. – mosolyogtam.

-          Jules-lel és Jaime-vel még mindig jóba vagy nem?

-          Jules-lel nem rég békültem ki, Jaime-vel pedig fagyos a hangulat.

-          Sajnálom.

-          Mindegy, majd rendbe hozom.

Felpillantottam, mert észrevettem, hogy a pincér már hozza a desszertet. Ám amikor a tekintetem tova siklott egy ismerős arcot szúrtam ki, aki engem bámult. Amikor a férfi észrevette, hogy kiszúrtam, egyből elkapta a tekintetét és magyarázni kezdett a vele szembe ülőnek, aki egyből hátrapillantott. Ledöbbentem.

-          Alex, egy pillanat és jövök. Kimegyek a mosdóba.

-          Rendben. – mosolygott kedvesen a pilóta, mire felálltam.

Felvettem a kis clutchot és a felé az asztal felé igyekeztem, ahol a két férfi ült. Az egyik igyekezett szinte a föld alá bújni, de a másik állta a tekintetemet.

-          Sziasztok. – köszöntem fagyosan. – Öhm, egyetlen kérdést tennék fel. Ti mi a halált kerestek itt?!

-          Mondtam, hogy rossz ötlet volt. – morogta Hamilton és kerülte a tekintetemet.

-          Nem vacsorázhatunk itt? – kérdezte ártatlanul Fernando.

-       Értem. – bólintottam. – Támadt az a csodálatos ötleted kb. öt perccel azután, hogy elmentem, hogy hé, milyen jó lenne ugyanabban az étteremben kajálni, ahol a barátnőm és a gyerekkori legjobb barátja. Ugyanabban az időpontban, pár asztallal odébb. Értem. Tök logikus.

-          Így van.

-          Aha, akkor jó. Lewis-nak csak a szeme kiesett, úgy nézte, mit csinálok.

-          Az véletlen.

-          Egyáltalán nem vagy szánalmas, Fernando.

-          Miért, szerinted az normális, hogy ilyen ruhába eljössz vacsorázni a „gyerekkori legjobb barátoddal”?

-          Te féltékeny vagy? – nevettem fel hitetlenkedve.

-          Szerinted?

-    Nem, tudom mi vagy. Gyerekes. Tudod, nekem, veled ellentétbe, életembe nem jutna eszembe, hogy megcsaljalak.

-          Az ábra nem ezt mutatja.

-          Milyen ábra? Normális vagy.

-          A ruha.

-     Úristen, te tényleg nagyon fent akadtál ezen a témán. Tudod mit. Nem érdekelsz. Szeretnék eltölteni egy kellemes estét egy olyan ember társaságában, akit már 7-8 éve nem láttam. De nem tudok, mert te minden lépésemet figyeled. Remélem legközelebb már magánnyomozot küldesz a fejemre. Jó éjszakát.

Azzal sarkon fordultam és visszasiettem Alex-hez. Ő már hátrafordulva ült a széken és a veszekedésünket figyelte. Sőt, az egész étterem azt figyelte, mert nem lehetett akaratlanul is odapillantani. Rossi kérdőn nézett rám. 

-          Ez mi volt?

-          Csak… - fáradtan és elgyötörten a hajamba túrtam. – Leléphetnénk?

-          Persze, fizetek.

-          Köszönöm, addig kimegyek a hallba.

-          Jó, öt perc.

-          Köszönöm.

Míg az amerikai pilóta a pulthoz sietett én kérdő pillantások közepette vonultam ki az étteremből.

A fiú valóban egész hamar megjelent, így elhagyhattuk a szállodát. Montreal utcáin kezdtünk sétálni. Pár percig szótlanul lépkedtünk, majd Alex megtörte a csendet.

 

-          Akarsz róla beszélni?

-          Nem. Nem szeretnék. Egyrészt nem akarlak téged ezzel fárasztani, másrészt tényleg nincs mit mondani erről.

-          Nem fárasztasz. – mosolygott bátorítóan a pilóta.

-          Nem, tényleg nem érdekes. De azért köszönöm.

-          Mesélsz még valami másról?

-          Meséljek? – vigyorodtam el.

-          Igen.

-          Hát jól van.

Tovább meséltem neki a külföldi munkáimról, azokról az eseményekről, amelyekre meghívtak, vicces történeteket, amiket én is hallottam, vagy amik velem történtek, amíg távol voltam. Hosszan beszélgettünk, és időközben be is ültünk az egyik kávézóba, hogy együnk valami desszertet. Annyira remekül éreztem magamat, hogy el is felejtettem, mennyire felidegesített, Fernando húzása. Elég későn értünk vissza a szállodához, és megálltunk a bejárat előtt.

-          Köszönöm, ezt a csodálatos estét.

-          Igazán nincs mit. – mosolygott Alex. – Én örülök, hogy eljöttél. Örülök, hogy találkoztunk.

-          Én is, nagyon. – közelebb hajoltam és adtam egy puszit az arcára. – Hát akkor, jó éjt.

-          Jó éjt. 

Beültem a rám várakozó taxiba és még odaintettem az amerikai pilótának.