XIII. fejezet - Trouble in the Paradise

Mikor a taxi kitett a szállodánk előtt sóhajtva kászálódtam ki a hátsó ülésről. Felpillantottam a mi emeletünkre. Szinte minden szobában már le volt kapcsolva a villany, csak egy ablakból szűrődött ki halvány fénysugár. Egyből tudtam, hogy az a mi szobánk. Kifizettem a taxist, majd a szálloda bejárata felé vettem az irányt. A felvonó lassan vánszorgott fel a hetedik emeletre és egy csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztünk. Lassan sétáltam a szoba felé, közben a clutchban kutattam a kártya után. Mikor már az egész táskát feltúrtam, „elégedetten” konstatáltam, hogy valószínűleg a szobában hagytam. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Tudtam, most vagy nem fog beengedni, vagy ha be is enged, térden állva kell hozzá csúsznom. Mély levegőt vettem és kopogtattam az ajtón. Mocorgást hallottam, de nem nyitott senki se ajtót. Mikor már úgy ítéltem, elég ideje várok, újra kopogtam. Sokkal erőteljesebben és dühösebben. Végre lassan kinyílt az ajtó. Fer épp csak lenyomta a kilincset, résnyire nyitotta, majd már ment is vissza a hálószobába. Belöktem az ajtót, majd miután beléptem a lakosztályba, kulcsra zártam a könnyű fa ajtót. Kibújtam a fekete YVS magas sarkúból és a kezembe vettem, úgy sétáltam a hálószoba felé. A spanyol az ágyon feküdt és a telefonját nyomkodta. Nem pillantott rám, nem is szólt hozzám, még véletlenül sem. Leraktam a cipőimet és felvettem a pizsamámat, majd elvonultam a fürdőbe. Gyorsan átöltöztem és lemostam a sminkemet, majd visszatértem a hálóba. A pilóta még mindig ugyanúgy ült, ahogy ott hagytam. Szerettem, mikor csendkirályt játszott. Ő nem az a veszekedős fajta volt. Inkább azzal kergette az embert őrületbe, hogy hallgatott, mint a sír és levegőnek nézte azt, akire éppen pikkelt. Tündéri egy teremtés ilyenkor. Tudtam, hogy nem azért nem feküdt még le, mert nem tudott elaludni, vagy, mert nem akart. Azért maradt fent, mert érdekelte, mikor érek haza. Meg akart várni, hogy aztán tudassa velem, most nagyon utál. A maga sajátos módján tette ezt, de aki ismeri, tudja ez a legfelső szintje. Sóhajtva átcsoszogtam a hálón, majd bebújtam a paplan alá. Nem akartam haragban lefeküdni, mert akkor ma se alszok egy szemhunyásnyit sem a bűntudat miatt. Ő mindig elérte azt, hogy ráerőszakolja az emberre a bűntudatát, akkor is, ha mondjuk Fernando a hibás valamiért. Felé fordultam az ágyban és figyeltem, ahogy nyomkodja a készüléket. Láttam rajta, hogy nehezen tartja magát, legszívesebben megölelne vagy megbocsájtana, de az egója nem engedhette. Gondoltam egy személyes társalgást folytatok, mert egy idő után megtörik.

-       Jó volt a kaja az étteremben? – kérdeztem könnyed hangnemben. – Nekem nagyon ízlett. Kóstoltad a házi borukat? Nagyon finom volt szerintem is. Tudod, melyik volt a kedvenc fogásom? A leves. Gyümölcslevest rendeltem, az egyik legjobbat, amit valaha ettem.

Ha valami, a fecsegés volt az, ami kiborította. És én ezt pontosan tudtam. Fer pedig azt tudta, hogy én ezt tudom. Régen is mindig ezzel mentem az agyára, bármikor megtörtem. Tovább magyaráztam neki az ételekről, majd áttértem Rossira. Mesélni kezdtem neki az életéről. A spanyol arca párszor látványosan megremegett, és már nagyon nehezen tartotta magát. Annyira nem bírta, hogy inkább lekapcsolta a saját oldalán a lámpát és úgy tett, mint aki alszik. De nem tágítottam. Tudtam, hogy csak nyitott szemmel fekszik és igyekszik kizárni a hangomat. Ennek ellenére én tovább magyaráztam. Körülbelül tíz percig feküdt mozdulatlanul, a sötétben én pedig egyre csak mondtam és mondtam az esténket. Végül felült az ágyban és felém fordult.

-          Befejezted? – kérdezte fagyosan.

-          Ugyan mit? – vágtam ártatlan tekintet.

-          Tudod, holnap futamom lesz, semmi kedvem a fecsegésedet hallgatni.

-          Nagy kár, pedig még a felénél se tartok.

-          Akkor jó éjszakát. – azzal a fülébe tett két füldugót és a másik oldalára fordulva feküdt vissza az ágyba.

Döbbentem néztem a jelenetet. Ennyire még sosem haragudott rám. Mindig, ha megtörtem a csendkirályt, veszekedtünk egy sort, utána kibékültünk és vége. De most. Nagyon utált. Azt nem tudom, miért ő volt besértődve, de őszintén nem is érdekelt. A másik oldalamra fordultam és hagytam, hogy nagy nehezen elnyomjon az álom.

…

Mikor végeztem az öltözködéssel, kiléptem a fürdőből. Továbbra sem igazán javult a kapcsolatunk. Reggel, Fernando konkrétan nélkülem ment el reggelizni. Nem akadtam fent ezen a témán, könnyedén csatlakoztam a Ferrari pár női tagjához, akikkel két éve is jó kapcsolatát ápoltam. Fer előttem ment fel a szobába is, de muszáj volt megvárni. Nyugisan készülődtem, nem siettem sehova. Tudtam, hogy korán ott akar lenni, de nélkülem pedig nem mehet el, ezért volt kötelező megvárni. Mikor kiléptem a fürdőből a spanyol türelmetlenül dobolt a fotel karfáján, amiben ült. Ahogy meghallotta, hogy kiléptem, egyből elindult ki a lakosztályból. Összepakoltam a táskámba a kellékeket, majd a pilóta után indultam. Már vagy tíz perce a kocsiban ült és a haját tépte, mikor én is beszálltam mellé.

-          Nem tudnál sietni néha egy kicsit? Tudod, hogy korán ki akarok érni! – vakkantotta.

-          Komolyan? – játszottam a meglepődöttet. – Nem gondolnám.

Fernando csak mordult egyet, majd beindította a motort. Olyan idegesen és gyorsan is ritkán láttam vezetni, mint aznap reggel. Ha piros lámpát kaptunk, a kormányt püfölte, ha pedig valaki szerencsétlenkedett előtte, majdhogynem kiszállt a kocsiból, annyira ideges volt. Néha szinte már mozdult a kezem, hogy hozzá érjek és megnyugtassam, de rájöttem, milyen is a kapcsolatunk, ezért visszahúztam. Egy idő után kezdtem azt hinni, úgy érzi, már a pályán van, és a futamot futja, mert egy-egy szabad szakaszon úgy nyomta a gázt és mikor vissza kellett lassítania, hangosan káromkodott. Néha sóhajtva és szem forgatva konstatáltam a viselkedését, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Mikor leparkolt a V.I.P. részlegen, akkor is majdnem levitte az egyik csapatfőnök kocsiját. Miután kiszálltunk, szinte rohant el mellőlem, de aztán rájött, hogy lesifotósok is vannak, ezért lelassított, bevárva engem és nagy nehezen mosolyt erőltetett az arcára. Bűbájos mosolyt villantottam rá, amitől egyből az arcára fagyott kényszeredett mosolya. Nagyon élveztem a helyzetet, hogy hozzám van kötve, és hogy nélkülem a lesi fotósok és a riporterek széttépnék. Szótlanul haladtunk a fehér-piros istálló felé, és ahogy beléptünk a számára biztonságot nyújtó bokszba, egyből elszakadt tőlem és az öltözőbe sietett, hogy átöltözzön. Úgy döntöttem, én sem maradok tovább, beköszönök pár embernek. Azzal a lendülettel, ahogy beléptem, ki is sétáltam az istállóból és először a McLaren felé sétáltam. Valery ott üldögélt az egyik széken és mikor észrevett, rám mosolygott. Lewis is kiszúrt, de igyekezett kínosan kerülni a tekintetemet, inkább tovább beszélgetett az egyik szerelővel.

-          Szia, V. – mosolyogtam és adtam két puszit barátnőmnek.

-          Szia. Jó volt az estéd? – tette fel a költői kérdést.

-     Felettébb kellemes, hogy a pasid és az enyém utánam kémkedtek. – feleltem könnyedén, mintha ez tök normális lenne.

-          Bocsánatot kérek, helyette is.

-          Nem az ő hibája. Hanem Fernando-é.

-          Lewis elmesélt mindent.

-          Gondolom, hogy mesélte neki az én kedvesem.

-          Hát, nem túl sok szépet mondott.

-          Pedig Rossi nagyon aranyos. Fer meg féltékenykedik.

-          Hagyd rá.

-         De nem bízik bennem. Most meg olyan fagyos a hangulat. Te. Mint az Északi Sarkon. Nagyon besértődött. De nélkülem nem igazán jelenhet meg nyilvánosan, mert tudja, hogy szétszedik a riporterek. Az meg nem játszik neki.

-          Ki fogtok békülni?

-          Biztos.

-          Jó lenne még futam előtt, nem?

-     Nem lenne rossz. Na jó, megyek tovább. Köszönök még a Force Indiában, meg a Caterhamban, aztán vissza.

-          Jó, szia.

Tovább sétáltam a bokszok között. Mivel az indiai istálló volt közelebb ezért oda tértem be először. Nico éppen nagyban öltözködött és készülődött a pilóta parádéra.

-        Hé, Hulk! – szólítottam meg a német versenyzőt, aki hátrapillantott. Széles mosoly terült el az arcán, majd hozzám sétált. Két puszi után átölelt.

-          Mi a helyzet veled, B.?

-          Jól vagyok köszönöm. – mosolyogtam.

-          Kicsit fáradtnak tűnsz.

-          Igen, nem aludtam jól.

-          Minden rendben?

-          Nem igazán, de mindegy. Majd rendbe lesz.

-          Biztos?

-          Persze. Sok sikert, Nic. – mosolyogtam és megdörzsöltem a német karját.

Beljebb mentem az istállóba és Jules-t kerestem. Hamarosan meg is találtam egy pár szerelő társaságában. Mikor kiszúrt elmosolyodott és hozzám sétált. 

-          Szia, Blance. – adott két puszit.

-          Szia. Hogy vagy? Tegnap nem is találkoztunk.

-          Ja, nagyon korán leléptetek.

-          Fáradt voltam, meg találkoztam is valakivel.

-          Kivel? – lepődött meg a francia.

-          Lehet, hogy ismered. Rossi. Alexander Rossi.

-          Honnan ismered?

-          A gyerekkori legjobb barátom volt.

-          Ja, értelek. Monaco-ban nem is találkoztatok?

-          Nem volt ott. Most is csak véletlenül futottunk össze.

-          Aha.

-          Fernando be is sértődött.

-          Mert?

-          Áh, csak féltékenykedik. A szokásos.

-          Rossira?

-          Igen.

Jules csak hümmögött, mire kérdőn pillantottam rá. Megrázta a fejét.

-          Na jó, megyek tovább, beköszönök még Alexnak, aztán megyek vissza a Ferrari istállójába.

-          Jó, még beszélünk. Ha máskor nem, este. – intett a francia.

Mosolyogva visszaintettem, majd a Caterham felé vettem az irányt. A sötétzöld- citrom színben pompázó istálló alig pár bokszra volt az indiai istállótól. Mikor beléptem, majdnem beleütköztem a bokszot épp elhagyó oroszba. Gyorsan bocsánatot kértünk egymástól, majd odasétáltam az amerikai teszt pilótához.

-          Szia, Alex. – köszöntem rá a fiúra, mert háttal állt nekem.

-     Szia, B. – mosolygott, miután megfordult és két puszival köszönt. – Hogy vagy? Volt valami visszhang a szállodában?

-          Ja, volt persze. – válaszoltam, mintha az tök természetes lenne. – Besértődött.

-          Ő?

-          Igen.

-          Neked lenne jogod besértődni, amiért követett.

-          Szinte tök mindegy. – vontam meg a vállamat. – Nem annyira érdekel, amit gondol.

-          Ahogy gondolod. Honnan nézed a futamot?

-          A Ferraritól.

-          Annak ellenére, hogy összevesztetek?

-          Persze. Attól még együtt vagyunk.

-          Igen?

-          Persze. – lepődtem meg. – Azt hitted, szakítottunk?

-     Ja, nem, nem. – úgy tűnt, kissé zavart. – Csak azt hittem kellemetlen lenne onnan nézni. Gondoltam nézhetnénk együtt.

-          Ez igazán kedves. – mosolyogtam. – De most inkább nem. Mert már így is nagyon haragszik, nem kell még tovább szítani a tüzet.

-          Okés. Hát, akkor találkozunk az Afteren?

-          Mindenképpen. – mosolyogtam. – De most rohanok.

-          Szia.

Azzal sarkon fordultam és sietősen lépkedtem az olasz istálló felé vissza.