XV. fejezet - Go home

-        Hé, hé. Fiúk elég. – toltam szét Fernando-t és Alexander-t akik épp azon voltak hogy egymásnak essenek. Egyik sem volt józan, így most nekem kellett annak lennem, ha a valóságban nem is volt így. – Ne csináljátok már.

-        Oh, Blance. – vigyorodott egy gúnyosan a spanyol. – Jó, hogy itt vagy. Hé, Rossi. Meséld már el a „legjobb barátnődnek” azt, amit nekem mondtál.

-          Fer, kérlek ne. – az amerikai pilóta tekintete résnyire szűkölt.

-          Felesleges. – mosolyodott el halványan. – Te úgy is megteszed. Mellesleg, így is úgy is én nyerek.

Azzal a fiatal pilóta sarkon fordult és eltűnt a tömegben. Pár pillanatig követtem a tekintetemmel, majd Fernandohoz fordultam.

-          Ez meg mi a halál volt?

-          Ez egy seggfej. Nem akarom, hogy többé a közelébe menj.

-          Tessék?

-          Jól hallottad. – a spanyol olyan közel állt, hogy egy papírlap se fért volna be közénk. – Idióta. Nem akarom még egyszer azt látni, hogy vele beszélsz, vagy csak hogy a közelébe vagy.

-          De mégis miért? Mit mondott?

-          Nem lényeges. Megértetted, amit mondtam?

-          Nem. Nem tilthatsz el tőle, ha nem mondod el az okát. – dacosan keresztbe fontam a karjaimat.

-     Azt mondtam, hogy nem. Ne kérdezd miért. – meg akarta ragadni a karomat, hogy magával húzzon az asztalhoz, de elrántottam a kezemet.

-          Nem vagy az apám. Nem tilthatsz meg dolgokat.

A spanyol megállt és lesokkolódott. Tudta, ha makacs vagyok, akkor ember nincs, aki meggyőz. Legyintett, majd ott hagyott a tömegben, úgy hogy a meglepettségtől az állam a földön koppant. Hirtelen két kar fonódott a derekam köré. 

-          Minden rendben?

-     Szia, Jules. – mosolyodtam el anélkül, hogy hátrafordultam volna. – Nem, nem igazán. Le akarok lépni. Hazasétálsz velem?

-          Persze.

-          Köszönöm. – mosolyogtam. – Hozom a táskámat.

Visszasétáltam az asztalhoz. Fernando nem volt ott, így csak elvettem az asztalról a cluchot.

-          Leléptem. – szóltam oda Valery-nek.

-          Mi, már most? – lepődött meg.

-          Igen, nem akarok itt maradni.

Ekkor azonban valaki átkarolta a vállamat. Éreztem a belőle áradó alkohol szagát.

-          Gyere velem táncolni, Blance.

-          Nem, Lewis. Részeg vagy. Nem kicsit. – vigyorodtam el. – Táncolj a barátnőddel. Én megyek.

-          Mi? Most. Még fiatal az éjszaka.

-          Neked lehet. De én fáradt vagyok. Ne haragudj. Azért örülök neked. Jó éjt. – finoman lefejtettem a karját a vállamról, majd mindenkinek adtam két puszit és elsétáltam az asztaltól.

Jules már a bejártnál várt.

-          Hogy-hogy nem Fernando-val mész?

-          Mert felidegesített és eltiltott Alexandertől.

-          Igaza van. – bólintott a francia.

-          Mi?

-        Ez a baj, hogy te nem voltál két évig Forma-1 háttérben. Rossi-ról nagyon sok rossz dolog kering az egész paddockban.

-          Mik?

-          Hát… voltak neki elvileg sötét ügyei. Én sem tudok sok mindent, de nagyon rossz híre van. Veszélyes. Nem véletlenül félt tőle Fernando.

-          Félt. – nevettem fel hitetlenül. – Nem félt. Hanem konkrétan eltilt. Ami beteges.

-          Van rá oké.

-          Jó, ne beszéljünk róla. Mesélj valamit.

Úgy döntöttünk, annyira jó az idő, inkább hazasétálunk taxi helyett. Igaz, egy kicsit több ideig tartott a séta, mint ahogy terveztük, de legalább elértük a szállodát. 

-          Hát, Jules. Köszönöm, hogy haza kísértél. Igazán jó barát vagy.

-          Nincs mit.

-          Jó éjt. – adtam két puszit a franciának, majd megöleltem.

Miután elengedtem, sarkon fordultam és besétáltam a szállodába. A felvonó felé igyekeztem. A lift nem is váratott magára sokáig, hamar a hetedik emeleten találtam magamat. Miután beléptem a lakosztályba, nem zártam be, mert tudtam, Fernando még nem jött meg. Átöltöztem, lemostam a sminkemet, és befeküdtem az ágyba. Épp az egyik kedvenc sorozatom ment az egyik adón, így az kellőképpen le is kötött. Körülbelül negyven perce lehettem otthon, mikor kivágódott a bejárati ajtón és a spanyol csörtetett be rajta. Idegesen dübörgő léptei egyenesen a hálószobába vezettek. 

-          Blance, te még is mi a francot képzelsz?

-          Neked is, szia. – válaszoltam unottan és kicsit feljebb ültem az ágyba.

-          Halálra aggódtam magam miattad.

-          Mégis miért? – kérdeztem ártatlanul.

-          Talán mert 5 percre kimegyek a mosdóba és te lelépsz?

-          Fáradt voltam.

-          Értem. Tényleg tök jó ötlet lelépni egy köztudottan nagy seggfejjel?

-          Mi? – háborodtam fel.

-      Mit gondoltál? Hogy nem tudom meg, hogy leléptél Rossi-val az után két perccel, hogy megtiltottam? Egy órán kerestelek. Először egyből hazarohantam, hívtalak vagy százszor, össze-visszajártam Montreal utcáit, hogy megtaláljalak. Neked teljesen elment az eszed? Az a srác veszélyes.

-          Miről beszélsz? – ráncoltam a szemöldökömet. – Jules-lel sétáltam haza. 

Fernando láthatólag fennakadt ezen a részleten. Nem tudott mit reagálni. Tudtam, hogy most nem fog bocsánatot kérni, akármennyire hoztam kínos helyzetbe. Inkább besietett a fürdőbe. Elégedetten elmosolyodtam és úgy néztem tovább a sorozatot. Mire azonban Fer kiért, én már úgy tettem, aki alszik.

-          Hé, B. – gyengéden hozzá ért a vállamhoz. 

Tudta, hogy nem aludhattam el húsz perc alatt, így kissé lejjebb húzta a vállamról a pólót és nyomot egy puszit a vállamra. Kirázott a hideg, és magamba már mosolyogtam. A következő puszit már a kulcscsontomnál éreztem. Ajkai egyre följebb kúsztak és az utolsó pár csók már a homlokomat érintette.

-          Ne csináld, haragszom rád. – alig bírtam visszafojtani a mosolyt.

Fernando-nak csak ennyi kellett és sűrűbben kezdte csókolni a vállamat és a karomat. Keze pedig a pólóm alá csúszott. 

-          Nem haragudhatsz rám örökké. – suttogta a spanyol és újra megcsókolta a nyakamat.

-          Utállak. – nevettem, és feladtam a harcot, felé fordultam és hosszan megcsókoltam.

A pilóta belemosolygott a csókba és szorosabban húzott magához.

…

-     Fernando! Blance! – hallottam éles dörömbölést a szoba ajtaján. – Fer, Blance ideje lenne felkelni.

Felemeltem a fejemet Alonso mellkasáról és kiszabadítottam magamat gyengéd öleléséből. Magam köré tekertem a takarót és úgy kullogtam el az ajtóig. Valaki tovább dörömbölt az ajtón, és egyszer csak belerúgott. Visszanéztem az ágy felé. A spanyol hasra fordult, és a fejére húzta a párnát. Mikor odaértem az ajtóhoz elfordítottam a zárt és kinyitottam a nehéz ajtót. Andrea állt ott, teljes felszerelésben. Végigpillantott az én „öltözékemen”, majd elvigyorodott.

-          Megzavartam valamit?

-          Nem.  – mosolyogtam és felpillantottam.

-          Na, jó, kapjátok össze magatokat,egy bő fél órán belül el kell hangyni a szállodát.

-          Felkeltettél. – túrtam fáradtan a hajamba.

-     Vettem észre. – lépett be a versenymérnök és körbenézett a lakosztályban. – De lassan dél, szóval úgy éreztem, már ideje volt. Mellesleg hol a hős szerelmes?

Némán mutattam a szoba irányába, mire Andrea elmosolyodott és a fürdő felé vette az irányt. Megtöltött egy poharat jéghideg vízzel, majd az ágyhoz settenkedett. Fer valószínűleg visszaaludt, mert nem reagált, mikor Stella lehúzta a fejéről a párnát.

-          Jó reggelt, bajnok. – vigyorgott Andrea, majd Fernando fejére öntötte a jéghideg vizet.

A spanyol nagyon megijedt, mikor rajta loccsant a víz, és ijedten ült fel az ágyban, majd mikor rájött, hogy versenymérnöke az, mérges pillantást vetett rá. Majd tekintete rám tévedt és megrázta a fejét.

-          Te ezt hagytad?

-         Volt választásom? – nevettem, majd odasétáltam hozzá és megcsókoltam.

-        Na, jó, elég gerlepár. – tolt minket szét Andrea. – Egy, kettő, készülődni, mert lassan a takarítók rugdosnak ki titeket a szobából. .

-       Jó – dőlt vissza a spanyol az ágyba. Versenymérnöke pár pillanatig némán bámult rá, majd felém nyújtott a poharat.

-          Blance, kérlek, tedd már meg, hogy hozol még egy kis hideg vizet.

-          Jó, jó kelek már. – mászott ki az ágyból erre a kijelentésre Fer.

-       Na azért. – bólintott Andrea. – Fél órátok van. Készen legyetek. – rázta meg fenyegetően a mutatóujját, majd kisétált a lakosztályról.

Elnevettem magamat, majd bevonultam a fürdőbe. Gyorsan letusoltam, felöltöztem, megcsináltam a sminkemet és a hajamat, majd a bőröndömbe kezdtem pakolni. Fernando fele ennyire sem izgatta magát. Úgy volt vele, hogy a haza útra nem kell kicsípnie magát. Nem értette, én miért teszem. Bő negyven perc múlva már Fer magángépén ültünk. Miután a spanyol beszélt a két pilótával, hozzám jött egy tálcával. 

-          Reggeli? – vigyorgott.

-          Isten vagy. – nevettem.

-          Tudom.

Fer leült és reggelizni kezdtük. Nem siettünk, kényelmesen fogyasztottuk el a reggelit, közben pedig beszélgettünk. Sokáig beszélgettünk, majd egy filmet is megnéztünk, végül pedig a háló helységben aludtunk pár órán. Először nálunk szálltunk le. Mikor le lett pakolva az összes cuccom, Fernando is leszállt egy kicsit, hogy elköszönjön.

-          Jössz hozzám szombaton?

-          Persze. – mosolygott a spanyol. – Már alig várom. Este hívlak.

-          Jól van. Szeretlek. – hosszan megcsókoltam a pilótát, majd megöleltem.

-          Hiányozni fogsz.

-          Nekem is. Majd beszélünk. – még egy gyors csókot nyomtam az ajkaira, majd elsiettem a parkoló felé.