XXXII. fejezet - Mistake?

Na, meghoztam. Huh, az utolsó egy oldalt olyan gyorsan gépeltem, szinte füstölt a pad :DD Remélem tetszik, nem tudom hogy fogtok viszonyulni ezután a dolgokhoz, és láttok-e realitást Blance egyik jó barátjának monológjában. Remélem tetszik :) Enjoy :*

-          Fernando… - nem tudtam mit kéne mondanom.

Ahogy lepillantottam a fél térdén álló harminckét éves pilótára, aki bizakodva várta a válaszomat. Túl sokáig hallgattam. Tekintetemet a barna szempárba fúrtam, miközben a kezemet végig a szám előtt tartottam. Annyira hirtelen és olyan gyorsan jött ez az egész, minden előzetes nélkül. Egy pár perc múlva Fer arcáról lefagyott a mosoly és felállt, majd a gyűrűt a dobozzal az együtt az asztalra helyezte. Odalépett hozzám és finoman lefejtette a kezemet a számról és mind a kettőt megfogta.

-          Figyelj rám, Blance.

-       Nem. Várj. – fektettem egyik tenyeremet a mellkasára. – Az, hogy nem válaszoltam, nem azt jelenti, hogy nem szeretnék…

-          Hozzám jönni feleségül? – segített ki a pilóta, miután túl sokáig kerestem a megfelelő szót. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, kirázott a hideg.

-        Igen. – bólintottam. – Szóval… nagyon szeretnék a… - újra nem tudtam kimondani ezt a szót. Valahogy még nem jött olyan egyértelműen a számra, mint amennyire kellett volna.

-          A feleségem lenni? – pillantott rám felvont szemöldökkel a világbajnok. – Miért nem tudod kimondani ezt?

-          Mert… nagyon korán jött.

-          Mihez képest korán? Elég régóta együtt vagyunk, nem?

-          Hát… alig négy hónap.

-          Plusz az egy év 2010-ben.

-          Ühm…

-          Ne mond, hogy nem számít.

-      Nem mondom. – mosolyogtam halványan. – Szóval… annyira hirtelen jött ez nekem, most. Nagyon szeretlek, tényleg. De… én nem tudom, mit mondjak erre. Kaphatok egy kis időt? Már tudom a válaszomat, de nem akarok elhamarkodottan dönteni. Megértesz?

-          Nagyon remélem, hogy nem fogsz kikosarazni. - mosolygott a spanyol.

-          Nem garantálok semmit. – vigyorogtam. 

Hosszan megcsókoltam a pilótát, aki derekam köré fonta a karját és viszonozta a csókomat, így ezek elég hosszúra nyúltak. Mikor egy egész erős szélörvény rázta meg a gépet, majdnem elestünk, így közös megegyezés alapján visszaültünk a székekbe. 

-     Gyönyörű ez a gyűrű. – vettem a kezembe a fekete dobozva nyugvó méregdrága ékszert. – És ez a kő! Akkora, mint egy dinnye. Csodálatos. A kis gyémántok pedig még jobban feldobják. Soha nem láttam még ilyen szépet.

-          A legszebbnek a legjobb jár. – mosolygott a pilóta és közelebb hajolt, hogy újra megcsókoljon. Mosolyogva hajoltam oda hozzá, mire röviden megcsókolt.

-          Amúgy – tettem le az asztalra a dobozkát. – mit mondtál Lewisnak, hogy visszajött?

-          Nem kellett semmit se mondanom. – vonta meg a vállát a férfi. – Csak ő beszélt szinte. Elmondta, hogy nem biztos benne, hogy jó apa lenne, meg hogy nagyon fél attól, hogy nem tud majd elég időt tölteni Valeryval és a gyerekkel. Nem akarja Valra hagyni a munka nagy részét, pedig ez lesz, ha nem hurcolják mindenhova szegény kölyköt. Amellett neki egy-egy verseny előtt sok pihenésre van szüksége, nem virraszthat vasárnap hajnalban a gyerekkel, ha másnap fontos futam vár rá. De megnyugtattam, mondtam, hogy ott van a családjuk mind kettőjüknek, akik biztos vagyok benne, hogy bármikor szívesen segítenek. Ha pedig végleg minden kötél szakad, mi is szívesen bevállaljuk néha. Megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, még van kilenc hónapjuk mindent elrendezni, megoldani.

-          Nagyon rendes dolog tőled.

-          Néha muszáj barátként viselkednem.

-          Nem árt. – nevettem és röviden megcsókoltam, majd mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból. – Nem sokkal később már két kicsi talpacska fog otthon rohangálni. Fura lesz majd a babájukat látni.

-          Az biztos… Lewis, mint apa. Nem lesz semmi látvány.

-     Meg kell szokni. – újra az asztalon lévő gyűrű felé nyúltam elgondolkodva forgattam az ujjaim között a dobozt, miközben a gyönyörű ékszert figyeltem. – Ahogy ezt is…

-          Ezt most vehetem igennek?

-          Veheted egy talánnak. – vigyorogtam. – Felpróbálhatom?

-          A-a! – vette ki a kezeimből a dobozt. – Csak akkor és csak is akkor, ha megadod a választ.

-          Még nem. Át kell gondolnom a dolgokat, egyedül. Ma úgy is van egy kis dolgod Monacoban, nem? Addig az egy-két óráig, amíg egyedül leszek, lesz időm, és ahogy hazaérsz, megkapod a válaszomat. – mosolyogtam rá.

-          Alig várom. – vigyorodott el a spanyol, majd röviden megcsókolt.

…

Miután leszállt a gép, egyből a lakás felé vettük az irányt. Fernando épphogy csak lerakta a bőröndjét és leült egy tíz percre, már mennie is kellett elintézni az ügyeit. Miközben a koszos ruhákat kezdtem kipakolni a bőröndömből, a telefon felé nyúltam. Feloldottam a zárat és a telefonkönyvben egy ismerős szám után kutattam. Jó ideje nem beszéltem vele, de tudtam, most rá lesz szükségem, akármilyen hangulatban is váltunk el. Egy ideig még vacilláltam, hogy hívjam vagy ne hívjam, de végül is az első mellett döntöttem. A telefon nagyon hosszan csörgött és már- már úgy voltam, leteszem, mikor végre beleszóltak.

-          Halló?

-          Szia… Nem szeretnél átjönni egy kicsit? Nem rég értem haza, és beszélhetnénk…

A vonal másik végén hosszú ideig csend volt, de végül egy mély sóhaj kíséretében érkezett a válasz. 

-          Nagy mázlid van, hogy nem tudok rád haragudni.

-          Köszönöm. – jelent meg széles vigyor az arcomon. – Imádlak.

-          Én is. Húsz perc és ott vagyok.

Széles mosollyal nyomtam ki a telefont és tovább pakolgattam a ruhákat. Valóban húsz perc múlva csöngettek, mire feltápászkodtam a földről és a bejárat felé indultam. Szélesre tártam az ajtót és vigyor kúszott az arcomra.

-          Hát, szia. – léptem egy kicsit el, hogy be tudjon jönni.

-          Szia, B. – a lány belépett és megölelt.

Én és szorosan átöleltem és hosszan álltunk így.

-          Sajnálom. – mormoltam.

-          El is van már felejtve. – tolt el magától finom Edita.

-          Van kedved kicsit kifeküdni, napozni? Közben beszélgessünk.

-     Azt hittem nem kérdezed meg. – nevetett. – Fotózásról jövök, medencés fotózás volt. Egyik fürdőruha annyira megtetszett, el is hozhattam.

A szőke, magas lány hamar kibújt a színes maxi ruhájából, és én is magamra öltöttem a kedvenc fürdőruhámat, majd kifeküdtünk a teraszon lévő két nyugágyra.  

-          Szóval – tette fel szemüvegét barátnőm – mi az, ami halaszthatatlanul meg kell beszélni?

-          Nos – mosolyodtam el. – Fernando megkérte a kezemet.

-          Mi? – ült fel hitetlenül a lány az ágyon.

-          Nem örülsz? – fordítottam felé a fejemet.

-          Őszintén?

-          A lehető legőszintébben.

-          Nem. Mielőtt még rákérdezel, el is mondom miért. Fernek egyetlen egy célja van ezzel a házasságosdival. Magához láncolni, még ennél is jobban.

-          Azért mondod ezt, mert utálod. – nevettem fel hitetlenül.

-          Nem, B. Hallgass meg. Ha mindent egybeöntünk, már lassan másfél éve jártok. Abban az egy évben, mikor először voltatok együtt, eszébe se jutott nem?

-          Persze, hogy nem, mert… - kezdtem bele, de nem tudtam befejezni.

-          Jó, szóval nem. Azért nem, mert akkor halálosan szerelmes voltál belé…

-          Még most is az vagyok. – most ő nem tudta befejezni a mondatot, mert én vágtam közbe.

-      Ja, persze, persze. – legyintett, mire felvontam a szemöldökömet. – Szóval. De most, amikor megcsaltad Juleslel, egyből rájött, hogy már nem az a fiatal, naiv kislány vagy, aki egyszer fülig beléesett és utána soha nem tudott belőle kiszeretni. Egy gyönyörű, fiatal, bombanő vagy, aki bárkit megkaphat, csak csettintenie kell. És ezt ő is pontosan tudja. Ezért gondolja azt, hogyha egy gyűrűvel, esküvel és aláírással magához köt, akkor nem fogod olyan nagy eséllyel megcsalni és elhagyni, minthogy csak járnátok. Foggal-, körömmel kapaszkodik beléd. Figyeld meg – emelte fel a mutatóujját – a gyerek lesz a következő.

A lány, ahogy befejezte a monológját, és mint aki jól végezte dolgát, feküdt vissza a nyugágyra. Döbbentem figyeltem a nyugodtan pihenő barátnőmet. Igyekeztem megrágni a monológját, és egy percre el is hitetett velem, hogy igaza van. Hitetlenül megráztam a fejemet.

-          Arra nem gondoltál, hogy szeret?

-          Jó, szeressen. De ne, mint feleségét. Mint barátnőjét. Mellesleg, elmondanám, mivel jár a házas élet. Közös ház, és szinte biztos vagyok benne, hogy oda fogsz költözni, ahova ő mondja, dobhatod kukába ezt a gyönyörű lakást, és ahogy őt ismerem, Monacot is. Tuti valami „izgi” helyre mentek, mint Spanyolország vagy Svájc. Aztán, ha tényleg elköltöztök innen, dobhatod ki a barátaidat, köztük engemet is. Kereshetsz újakat idegen tájon, idegen környezetben. Ott mellesleg sokat nem fogtok lakni, mert te röpködsz erre, ő röpködik arra, aztán a ház áll ott üresen, porosan. Teljesen bele fogsz temetkezni a munkába, semmi szórakozás, és be fogsz gyepesedni, és hipp-hopp, azon kapod magad, jövőre már gyereksírásra ébredsz és kész. Vége mindennek. Mert egy gyerek mindent elront, érted? Mindent. Személy szerint semmi pozitívumot nem látok benne, csak a baj van vele, nekem sose lesz gyerekem. Onnantól már csak meredeken ível lefelé az út.

-          Valery terhes. – jegyeztem meg kis éllel a hangomban.

-          Oh. Ez esetben gratulálok majd neki, ha hazajön.

-          Aha. Amúgy befejezted a rikácsolást?

-          Milyen rikácsolást?

-          A vészmadárkodást. Az életed így lesz szar, úgy lesz szar. Ha jól tudom, a barátnőm vagy, támogatnod kéne, nem pedig ellenszegülni, azért mert egy olyan emberhez készülök hozzámenni, akit utálsz.  Fogadok, ha Jules kérné meg a kezem, még te bíztatnál, hogy „Oh, persze, természetesen menj hozzá, szülj neki gyerekeket, jó életed lesz és boldogak lesztek életetek végéig.” – emeltem meg egy kicsit a hangomat, mert már nagyon ideges voltam. - Tudod, neked azt kéne nézned, hogy én boldog legyek. Tudod nagyon jól, hogy szeretem Fernandot és nagyon boldog vagyok vele. Akármennyire is utálod azt az embert, akihez hozzá akarok menni, neked mégis mosolyogva azt kéne mondanod, „Jó döntést hoztál.” Mert a barátnőm vagy, Edita! Legalábbis állítólag. De minden amit mondasz és teszel, egyre jobban azt bizonygatja, hogy nem. Te nem vagy igaz barátnő. Mert egy igaz barátnő támogatja a másikat, mindenben segíti és elfogadja az összes döntését.

-      Nem, Blance. – a szőke lány is megemelte a hangját. – Attól tartok neked nagyon, de nagyon téves képzeteid vannak a barátságról. Egy igaz barát visszaránt a szakadék széléről és nem lökdös felé, ilyen és olyan „csodálatos” jó tanácsokkal. Egy igaz barát szól, ha úgy érzi, életed legnagyobb hibáját igyekszik elkövetni. És ez most bármennyire fáj, B, ez így van. Amilyen lépést te most igyekszel meglépni, az egy hatalmas hiba. Lehet, nem életed legnagyobb hibája, de hogy nagyon hamar meg fogod bánni. És tudod mit? Én már nem leszek ott, Blance. Nem leszek ott, hogy összekaparjalak, mert én előre meg mondtam. De legyen, Blance Genger. Ugorj fejest egy olyan dologba, amit még nem gondoltál át rendesen, és nem ismered az esetleges hátul ütőit. Legyen! Hajrá! Cseszd el az életedet, menj fejjel a falnak, nem érdekel. Mosom kezeimet. Sok sikert. 

  

Edita felkapta a hosszú maxi ruhát az ágyról és szó szerint kirohant a lakásból, olyan hangosan bevágta a bejárati ajtót, hogy egész Monaco beleremeghetett.