4. fejezet

A gép gyengéden rázkódott miközben a kerek egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak és a repülő sebessége is egyre nőtt. Az aszfalt csík egyre rövidebb lett és a végén szinte egészen kifutott a magángép gumijai alól. Azonban azelőtt, hogy az út teljesen elfogyott volna a repülő erőteljesen elrugaszkodott a talajtól és meredek ívben emelkedett felfelé. Gyorsan távolodtunk a szilárd talajtól, a házak pillanatok alatt csökkentek hangyányi méretűre. A bárányfelhők, mint finom vattacukor feküdt fel egy láthatatlan lapra, ezzel vonva vékony takarót a területre. Nagyobb helyeken megszakadt a puha réteg, itt a nap sugarai határozottan törtek maguknak utat a föld felszínéhez. A gép átfúrta magát a „paplanon”. A Nap erős sugarai fényözönben fürdette meg a fényezett repülőt. Ahogy a gyönyörű eget kémleltem, egyből eszembe jutott a mondás: „A felhők fölött mindig kék az ég”. Az egyik kedvenc idézetem, ami a legigazabb is. Teljesen beleolvadtam a kényelmes bőrülésbe, fejemet hátra döntöttem és úgy vizslattam a végtelenséget, ami teljesen elvarázsolt. Két kéz csúszott végig az combjaimon majd ajkait a homlokomon éreztem. Széles mosoly húzódott végig az arcomon és fejemet a fiú felé fordítottam. Az ő arcára is mosoly kúszott és közelebb hajolt. Ajkai egyre közelebb és közelebb kerültek az enyémhez, mígnem végül teljesen hozzá nem simult. Két tenyeremet az arcára fektettem, így tartottam nem hagytam, hogy elhúzódjon, újra megcsókoltam. Éreztem, ahogy arca mosolyra húzódik, ettől én is elmosolyodtam. Pár pillanat múlva azonban finoman elhúzódott. 

-          Tetszik a kilátás?

-          Csodálatos. – feleltem miközben mélyen a szemébe néztem.

-          Örülök. Akarsz egy kicsit aludni?

-          Igen, lehet az jó ötlet. – nyújtózkodtam.

-          Hozok egy pokrócot.

-          Köszönöm. – formáltam szinte hangtalanul a szavakat.

…

A tekintetemet ide-oda jártattam a boksz sűrű forgatagában. Egy idő után a pillantásom megállapodott valakin. Az a valaki hitetlenül ideges volt. Ajkai szaporán mozogtak miközben a versenymérnökével beszélt, egyértelműen hadart. A szemüveges kissé kövérkés férfi, aki a magyarázatát hallgatta, gyakran visszakérdezett, hisz nem értette pilótája gyors beszédét. A fiúban láthatóan egyre nőtt a pumpa, kezét idegesen rázogatta, ujjait tördelte. Soha nem láttam még ilyennek és ez megrémisztett. Tovább figyeltem a mozdulatait. A testbeszéde mindent elárult. Azzal, hogy csak néztem, rám is rám ragasztotta az izgalmát. A gyomrom görcsbe rándult és a körmeimet kezdtem rágni. Nem értettem, miért ennyire ideges, ezért elfogott a pánik. Hisz évek óta versenyzett gokartban, és párszor már GP2-ben is rajthoz állhatott, emellett egy éve tesztelte a Williams autóit. Nem bírtam tovább nézni. Felálltam a székből és mikor Tom elsétált tőle, én hozzá léptem. A fiú forogni kezdett, alsó ajkába harapva tovább tördelte az ujjait. Láthatólag nem találta a helyét. Nem mentem oda hozzá, két lépésre tőle megálltam. Az egyik fordulásnál végre megpillantott és abbahagyta a mozgást. Halvány mosoly telepedett az arcomra és odasétáltam hozzá. Karjaimat a dereka köré fontam és fejemet a mellkasára fektettem. A szíve olyan mértékben vert, hogy szinte kiszakadt a mellkasából. A vére versenyautót megszégyenítő sebességgel száguldozott az ereiben. Aggódva pillantottam a barna szempárba.

-          Mi a baj? Még sosem láttalak ilyenek.

-          Csak az izgalom.

-          De ne izgulj. Már ezerszer csináltál ilyet. Jerez, Barcelona.

Éreztem, ahogy a két kar eltol magától és a csokoládé szemekbe hitetlenség költözik. 

-          Celeste, te tényleg nem érted?

A felháborodott és éles hang kicsit szíven ütött. Nem beszélt még velem így, soha. Értetlenkedve pillantottam rá.

-          Mi… mit nem értek?

-        Ez nem Jerez vagy Barcelona. Ez nem is Grove. Ez Melbourne, Celeste. Ez nem egy tingli- tangli tesztelgetés. Ennek tétje van. 

Peter megemelte a hangját. A döbbenettől szóhoz se jutottam. A veszekedés egyáltalán nem mindennapi dolog. Sőt. Két év együttlét alatt alig-alig volt egy-két összezördülés. Akkor is csak apróságokon. 

-          Nem azért jöttünk most ide, hogy elkocsikázgassak aztán, mint aki jól végezte a dolgát, üldögéljek otthon. Celeste, ez életem legfontosabb versenye. – lehunyta a szemeit és mély levegőt vett. – Most hagyj magamra.

Szavai úgy hatották rám, mintha valaki a szívembe kést döfött volna és még párszor jó alaposan megcsavargatja benne. Alig kaptam levegőt miközben visszabotorkáltam a székhez és lerogytam rá. Elmosódtak körülöttem a képek és a hangok. Szótlanul bámultam magam elé és nem tértem magamhoz. A motor felbőgő zaja rángatott vissza a valóság keserű igazába. Felpillantottam. A fiú már a kocsiban ült, fején sisak és mereven bámult maga elé, miközben Tom magyarázott neki. Pár pillanattal később a gumiról lekerültek a melegítők, a monitort is elvették a fiatal pilóta elől. Mindenki még jobban sürgött-forgott erre a pár pillanatra. Már ha ez lehetséges. Alig pár másodperc alatt indulásra kész volt az autó. Intettek, mire a pilóta megnyomta a pedált. A sötétkék-fehér gép nekirugaszkodott és kigurult a brit istálló védelmező falai közül. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból mikor hátradőltem a széken és a felém tartott fülhallgató felé nyúltam. Beletúrtam a hajamba majd felhelyeztem a fülest és tekintetemet a TV képernyőjén feltűnő új autóra szegeztem.

…

A motorok folyamatos zümmögése lassan elhalt, ahogy az utolsó autók is visszatértek a garázsokba. Peter az utolsók között volt, akik visszajöttek. Kikászálódott a mély ültetésű gépből és versenymérnöke felé vette az irányba. Rövid tárgyalás közben megszabadult kesztyűjétől, sisakjától és miután maszkját is eltávolította, beletúrt barna hajába. Mikor befejezték a beszélgetést, felém fordult. Széles mosollyal az arcán igyekezett felém. Vele ellentétben én komor arccal figyeltem, ahogy közeledik. Amikor látta, hogy sehogy sem akar mosolyra húzódni a szám, az ő arcára is ráfagyott széles mosolya. Fel akart húzni a székről, de elkaptam a karomat és magamtól kászálódtam fel. 

-          Mi a baj?

-          Szerinted? – pillantottam végre a barna szempárba.

-          Nem tudom.

Két karját a derekam köré fonta és közelebb húzott magához. Lejjebb hajolt, arca az enyémhez közeledett. Elfordítottam a fejemet, nem hagytam, hogy megcsókoljon. Két tenyeremet a mellkasára fektettem, úgy toltam el magamtól, hogy kiszabaduljak öleléséből. Hátrébb léptem és mellkasom előtt összefontam a karjaimat. Peter-t láthatóan meglepte a mozdulat és értetlenül meredt rám.

-          Gondolkozz.

-          Tényleg nem tudom.

-          Nem olyan régi történet. Az edzés előtt mi volt az a kis incidens?

-          Amiatt vagy ilyen?

-          Rosszul esett. Segíteni akartam, megnyugtatni, erre te meg elhajtasz.

Pete hosszan fürkészett a tekintetével, majd végül felnevetett. Kibogozta a dacosan összefonódó karjaimat, és sajátjai szorosan a derekam köré fonta, így húzva közel magához. 

-      Szeretlek. Tudod, hogy nem akarlak megbántani. Ideges voltam. Sajnálom. Tudod, hogy te vagy nekem a legfontosabb. 

Ezekre a szavakra nem tudtam visszafojtani a mosolyomat. Halvány mosoly kúszott az arcomra, mire ő is elővillantotta a fogsorát. Annyira nagyon mosolygott, hogy az én ajkaim egyre jobban szélesedtek. Közelebb hajolt és rövid, de érzéki csókra. Teljesen átadtam magamat a csóknak és nehezen váltam el tőle. 

-          Szeretlek. Ne csinálj többé ilyet.

-          Soha. – mosolygott a fiú és ajkai újra az enyémhez értek.