XIX. fejezet - Don't cry for me Valence

Bocsi, bocsi, bocsi és bocsi :/ rettenetes röstellem magam, amiért ennyire elhanyagoltam ezt a történetet és szinte csak a másikra koncentráltam. De most itt van, mert a végéhez kaptam egy kis ihletet :DD bocsi mégegyszer és remélem élvezni fogjátok :)

-          Mit akarsz, Jaime? – pillantottam a kék szempárba.

-          Beszélni.

-          Miről?

-          Kettőnkről.

-          Arról nincs mit beszélni. Tényleg, az lezárt ügy.

-          Azt hittem, számodra fontosak a kapcsolatok, a barátságok.

-          Azok. De neked nem. – feleltem.

-          Remélem megérted, hogy nem esett jól, hogy két perc alatt szakítottál velem és rá három percre már mással jártál.

-          Jaime, te ezt tényleg nem érted. – meredtem a hideg kék tekintetbe. – Fernando életem szerelme. Mindig is szerettem. Ez nem ugyanaz volt, mintha mondjuk, szakítok veled, hogy egy éppen arra járó vadidegennel jöhessek össze. Ez egészen más. Fer egy nagyon fontos részét képezi az életemnek, és nagyon fontos szerepelt töltött illetve tölt be most is.Nem mellesleg az elején megmondtam, hogy tőlem ne várj sokat és csak megpróbálás alapján működhet ez köztünk.

-          De azért fájt.

-          Sajnálom, J. – húztam el a számat. – De reméltem, hogy megérted. 

Némán állta a tekintetemet, majd elpillantott. Tényleg, őszintén sajnáltam, hogy megbántottam, és pontosan tudtam, mi játszódhatott le benne. Tétován nyúltam a keze felé és megsimogattam a karját.

-    Szeretlek. De csak úgy, mint egy barátot. Úgy szeretlek, ahogy Hulk-ot, ahogy Jules-t, ahogy Alex-et. Igazából az én hibám, hogy elhitettem veled, hogy lehet ebből több és ezért nagyon szégyellem magam. Meg tudsz bocsájtani?

A spanyol nagy nehezen újra rám pillantott és láttam a szemébe a fájdalmat. Engem is elszomorított, hogy ilyet teszek vele. Végül nagy nehezen bólintott és tekintete is megenyhült valamelyest.

-          Meg.

-          Köszönöm. – mosolyodtam el halványan. – Tényleg nagyon szépen köszönöm.

-          Gyere ide.

Közelebb húzódtam hozzá és kitártam a karjaimat. Az ex pilóta szorosan magához ölelt én pedig arcomat a vállába fúrtam. A válla fölött egy barna szempárral találkozott a tekintetem. Mikor Fernando észrevette, hogy kiszúrtam elmosolyodott és rám kacsintott. Az én arcomra és mosoly kúszott, majd mikor elengedtem Jaime-t, Fer is odalépett hozzánk és kezet fogott a fiatal sráccal. Váltottak pár szót, majd Fernando beült a kocsijába.

-          Itt maradsz megnézni az időmérő végét? – pillantottam a fiúra.

-          Persze. – mosolygott J. – Ha nincs ellenedre.

-          Örülnék neki. – mosolyodtam el, majd leültem a piros bőr fotelbe, míg ő mellém húzott egy széket és kapott egy fülhallgatót.

…

A gyomrom görcsbe rándult mikor a piros lámpák eloltódtak és a mezőny kilőtt. A szemem végig a hatodik sorból induló piros gépre tapadt. Fernando tökéletesen rajtolt, egyből a nyolcadik helyre húzta fel magát és úgy vette be az első kanyart. Látszott rajta, hogy tele van energiával és hogy nagyon- nagyon szeretni itthon nyerni. A tűzpiros Ferrari csak úgy szállt alatta, könnyedén húzott el Hülkenberg és Maldonado mellett is, ami hatalmas éljenzést és ujjongást váltott ki a garázsban. Azzal pedig, hogy egy körrel később jött ki, maga mögé utasíthatta a finn és a japán pilótát is. Aggodalmam viszont egyre csak nőtt, amikor Sebastian a mezőny elején lassan húsz másodpercre növelte az előnyét a mögötte autózókkal szemben. A biztonsági autó kiküldése összerázta a mezőnyt, így Sebastian is elvesztette az eddig megszerzett előnyét, ami megnyugvással töltött el. Fert, de a legtöbb él menőt is kihívták a bokszba. Lewis azonban hibát vétett és lassú volt, ezáltal a spanyol feljöhetett a harmadik helyre. Szűnni nem akaró taps követte ezt a mozzanatot. Az újra rajtnál a Ferraris sikeresen elsuhant Grosjean mellett, és célba vette a német pilótát. Sok gondja azonban nem akadt, mert az osztrák autó megállt a világbajnok alatt, így Fernando vette át a vezetést. Mikor Fer az élre került a csapat szinte állva tapsolt és éljenzett. Én is velük együtt örültem a sikernek, az arcomról letörölhetetlen volt a mosoly és a keblem is dagadt a büszkeségtől. Mikor leintették a futamot az egész csapat éljenzett, tapsolt és huhogott. Fernando is felettébb boldog volt, egy spanyol zászlót lengetve tette meg a tiszteletkört. Az egész lelátó dübörgött, minden spanyol Fer-t éltette. Az egész csapat futni kezdett a dobogó felé, én pedig követtem őket. Igyekeztem nem elveszni, mert a Mercedes-esek is nagy lendülettel igyekeztek a pódium felé, hogy megünnepeljék Michael harmadik fejét. Mire odaértünk a korláthoz, Fernando már kiszállt és láttam, hogy tekintetével engem keres. Odanyomakodtam a fém korláthoz. Mikor a Ferraris kiszúrt, egyből odasietettem hozzám és miután levette a sisakját, hosszan megcsókolt. Elmosolyodtam és viszonoztam a csókját. Mikor elengedett széles mosollyal az arcomon szólaltam meg.

-          Nagyon ügyes vagy, nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek.

-          Én is.

Még kaptam egy rövid csókot, majd el is sietett. Mosolyogva figyeltem, ahogy eltűnik az épületben. Körülbelül tíz perc múlva már meg is jelentek fent. Elmerültem a gondolataimba és csak a kiabálás és éljenzés rángatott vissza a valóságba. Ekkor láttam meg őket a pódium tetején. Mikor megszólalt a spanyol himnusz az összes spanyol, de még a többiek is vigyázzba állt és végig hallgatta a dalt. Az olasznál pedig az egész Ferraris csapat komorodott el és átszellemült arccal hallgatta nemzetük himnuszát. Én végig Fernando tekintetébe vesztem, akinek barna szemeibe könnyek csillogtak. Valóban igazán nagy dolog hazai pályán ilyen gyönyörűen nyerni.

…

A gép nagy zöttyenéssel ért földet és sebesen gurultak a kerekei a kifutópályán. A pilóta folyamatosan fékezte a gépet a hosszú aszfalt csíkon, míg nem teljesen le nem lassult, majd meg nem állt a szerkezet. Elfordítottam a fejemet és a tekintetem egy barna szempárral találkozott.  

-          Mehetünk?

-          Persze. – mosolyogtam, majd a tükörhöz léptem.

Gyorsan megigazgattam a sminkemet és a hajamat. A tegnap este elég csúnyán rám nyomta a bélyegét. Mondhatni alig aludtunk egész este. A buli kegyetlenül elhúzódott, természetesen meg kellett ünnepelni a győzelmet. A karikák a szemem alatt a smink nagy nehezen, de eltűntette. Örültem, hogy ma nincs fotózásom. Felkaptam a táskát és lesétáltam a repülőgép lépcsőjén. Addigra már kipakolták a három kemény bőröndöt és felrakták egy kis kocsira, amivel előre is fuvaroztak minket. A parkolótól nem messze letettek minket és a csomagjainkat is.

-          Hol van már? – zsörtölődött Fer miközben a tekintetét jártatta.

-          Biztos mindjárt itt van. – simítottam meg a karját. – Sose a pontosságáról volt híres.

-          Na, látod, ebben igazad van. 

A járókelők, ahogy felismerték a spanyol világbajnokot, le sem vették róla a szemét, de voltak olyanok is, akik engem is megismertek. A bátrabbak odajöttek egy-egy aláírásra vagy fényképre. Mikor végeztünk az utolsóval is, egy szürke kocsi kanyarodott ki nagy sebességgel és végigszáguldott az egysávos úton.

-          Neki kellett volna autóversenyzőnek lennie, nem neked. – nevettem.

-          Haha. Nagyon vicces. – felelte Fernando faarccal.

A kocsi lefékezett előttünk és egy szintén barna hajú – barna szemű csupa mosoly pattant ki belőle.

-          Nando, Blance! – ugrott oda hozzánk és magához ölelte a versenyzőt, majd utána engem is. – Ezer éve nem láttalak titeket.

-          Én is örülök, hogy látlak, Alberto. – mosolyogtam szerelmem legjobb barátjára.

-          Szia, haver. – mosolygott a pilóta. – Máskor pontosabban.

Gyengéden tarkón vágta a nála valamivel alacsonyabb férfit mire játékosan bunyózni kezdtek. 

-          Héhé… - toltam őket szétvigyorogva. – Inkább induljunk.

Nagyon nehéz volt szétválasztani a két barátot, de végül sikerült rávennem őket, hogy üljünk be. Az úton egyfolytában egymást piszkálták, Alberto alig bírt a vezetésre koncentrálni. Hát igen, akik nem látják egymást bő három hétig, de kiskorukban minden percet együtt töltöttek, igyekeznek megragadni, hogy bepótolják a napokat. Csak nem épp az út közepén, kocsiban ülve kéne ezt tenni. A szerencsém az volt, hogy a reptértől a szülei háza összesen húsz perc volt. Mikor leparkoltunk a családi ház előtt Alberto egyből kipattant. Valószínűleg nagy energia többlettel rendelkezhetett, amit nem volt hol levezetni, így most Fernandot használta. Kikászálódtam a hátsó ülésről és vigyorogva indult a két örök gyerek után. Fél úton a ház felé a spanyol világbajnoknak leesett, hogy nem csak ketten vannak, így visszasietett hozzám.

-          Feltűntem? – pillantottam kissé sértetten, de alig bírtam elfojtani a mosolyomat.

-      Alberto úgy csacsogott, ahogy te szoktál, és mivel a hangotok sem különbözik annyira, nem, nem vettem észre hogy nem vagy velem.

-          Szemét vagy. – csapkodtam meg nevetve a mellkasát.

-      Én ugyan nem. – megragadta a mellkasát ütögető kezemet és másik karjával átkarolta a derekamat, úgy húzott magához, majd hosszan megcsókolt.

Viszonoztam a csókját és kezemet a vállára fektettem. Pár pillanattal később valami hirtelen erő nehezedett a Fernando-t tartó kézfejemre és így a pilóta vállára is. Kissé megijedtem, így azonnal kinyitottam a szememet és kissé oldalra hajtottam a fejemet, hogy lássam, ki szórakozik. Természetesen nem más, mint Alberto kapaszkodott meg a Ferraris vállába és úgy ugrált fel s le.

-          Jesszus, Alby.

A férfi erre megtorpant és hitetlenkedve pillantott rám. Tudtam, hogy ezzel betaláltam. Régen is mindig így hívtam és ezzel kivertem nála a biztonságot.

-          Csak sss… Lance. – vigyorgott.

-          Hogy merészeled? – tettem a felháborodottat, de közbe már nevettem.

-     Mint egy rossz házaspár. – csóválta a fejét vigyorogva Fer. – Mielőtt tovább bombázzátok egymást csodálatos becenevekkel, inkább menjünk.

Fernando átkarolta a derekamat és úgy sétáltunk tovább. Alberto szó szerint berontott a házba. Olyan bejárása volt az Alonso házba, mintha ő is ott lakna. De egy bizonyos szinten így is volt. Mikor beléptünk a családi házba, a nappali üres volt.

-          Itt vagyunk. – hallottam meg Lorena hangját a konyhából.

Nagy léptekkel indultunk el a hang irányába. Mielőtt már odaértünk volna, Ana már megelőzött minket és szinte a fia nyakába ugrott, majd engem is megölelgetett.

-          Jaj de jó látni titeket. – mosolygott a nő. – Blance, te még szebb vagy, mint ahogy emlékeztem.

-          Köszönöm. – mosolyogtam.

-          Na, gyertek.

Az idősödő hölgy előre sietett mi pedig követtük. Ahogy átsétáltunk a konyhán át is értünk az étkezőbe ahol a család többi tagja már bőszen beszélgettek. Mikor megpillantottak minket mindenki arcára széles mosoly ült ki és José volt az első, aki elindult felénk. Mosolyogva figyeltem, ahogy magához öleli a fiát majd engem is.

-          Jó titeket újra látni. – mosolygott a férfi.

Miközben a család többi tagja közeledett valakin megakadt a szemem. A nő is észrevett és felém vette az irányt. Automatikusan rossz érzés fogott el és hátráltam a lépést, de a barna hajú nő egyre nagyobb lépéseket tett felém.

-          Szia, Blance. – magához ölelt én pedig feszengve és kényszeredetten visszaöleltem.

-          Jó látni, Raquel. – nyeltem nagyot és igyekeztem mosolyt erőltetni a számra.