XLV. fejezet - Never ever again! Understand?

Huh hát soha nem vártam még ennyit hogy hozzak egy részt :D De közbeszólt a munka, az utazás a programok és természetesen az edzés :) Remélem azért tetszik, lehet hogy kicsit rövid :/

Enjoy :*

Lewis nem tudom hogyan, de sikerült kiderítenie, hogy melyik kórházba szállították Fernandot. Én, mint egy élettelen rongybaba ültem mellette teljesen letaglózva, még sokkhatás alatt. A brit pilóta teljesen kézben tartotta a dolgokat, egyfolytában rendezkedett és telefonált. Nem tudom mennyi idő alatt értünk a kórházhoz, de nekem egy örökkévalóságig tartott. Csak akkor kezdtem magamhoz térni, mikor Lewis azzal fenyegetett, hogy kapok egy jó hideg zuhanyt, ha nem térek magamhoz.

-          Figyelj rám, Blance. – fordított maga felé a világbajnok. – Nagyon jól figyelj. Bármi is történt, nem szabad pánikolnod. Fernando nagyon erős, nagyon akaratos, nem lesz semmi baj. Bármit is mondanak az orvosok, nem szabad összezuhannod, mert neki szüksége van rád. Hallasz?

-          Igen. – nyeltem nagyot.

-          Na, gyere. – bátorítóan rám mosolygott és átkarolta a derekamat és úgy kezdett vezetgetni.

A recepciós csajhoz mentünk, aki nagy bőszen pötyögött a gépen.

-          Jó napot. – hajolt át a pult felett a brit pilóta.

-          Miben segíthetek?

-          Fernando Alonsot behozták, hozzá jöttünk.

-          Igen.

-          Mi történt pontosan?

-     Miközben nekik zöld volt, ők haladták át, de valami őrült hatalmas tempóval belerohant a kocsijukba, jobbról.

-          Várjon. – ráncolta a szemöldökét Lewis. – Hogy jobbról? Ült még más is a kocsiban? Ki vezetett?

-          Öhm… igen. – vett el egy lapot a sok közül. – Egy bizonyos Fabrizio Borra. A kocsit pedig Mr. Alonso vezette.

-          Vá…várjuk. Ha jobbról mentek bele, akkor… és Fenando vezetett. Fabrizioval mi törént?

-          Neki súlyosabb a sérülése. Őt érte erősebben a találat, eltört a jobb karja és megrepedt két bordája.

-          És akkor Fernando?

-          Ő rajta kisebb zúzódások és sebek találhatók, nem lett komolyabb gond.

A megkönnyebbüléstől akkorát sóhajtottam, hogy hallani lehetett, ahogy a kő, ami eddig a szívemet nyomta, leesett és millió apró darabkára tőrt.

-          Hol vannak?

-          Mr. Borra-n a második emeleten végzik el kötelező vizsgálatokat és teszik fel a gipszet, Mr. Alonso pedig hamarosan végez a harmadik emeleti vizsgálóban. Tizennégyes ajtó.

Meg se vártam, hogy befejezze, már rohantam a lifthez. Lewis követett és együtt léptünk be a felvonóba. Egyből benyomtam a harmadik emeleti gombot és türelmetlenül doboltam a liftben található korláton. A felvonó feltűnően lassan haladt, ami kezdett idegesíteni. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a brit pilóta finoman lefogja a kezemet.

-          Légyszi, ne. Agybajt kapok ettől a hangtól.

-          Bocsi. – mosolyogtam rá halványan.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a személyfelvonó megtette a pár emeletnyi távolságot. Mikor azonban végre kinyílt az ajtó, versenyautót megszégyenítő sebességgel törtem ki a kabinból és hosszú léptekkel indultam el a folyosón. Már jó a folyosó felén járhattam, mikor Lewis hangját hallottam távolról.

-          B., kedves. Rossz irányba mész. Azok a kórtermek. Erre. – bökött a másik irányba a férfi, aki még mindig a lift előtt állt.

Sarkon fordultam és szinte futva igyekeztem hozzá vissza.

-          Gondolkozz, Blance. Nem árt. – húzódott csíntalan mosoly az arcára mire játékosan a karjába bokszoltam.

-          Leszállhatsz rólam.

Egymás mellett sétáltunk és mind a ketten az ajtó fölé függesztett számot figyeltük. Mielőtt a folyosó végére értünk volna, nyílt az utolsó ajtó és egy jól ismert alak lépett ki rajta. Még így, az alig bevilágított folyosón is felismertem milliók közül. Ő is megismerhetett minket, mert ellépett az ajtótól és felénk fordult. Futni kezdtem és nem érdekelt, hogy bármelyik pillanatban hatalmasat taknyolhatok a nyolc centis magas sarkú cipőmben. Csak ott akartam lenni. Mint egy romantikus filmben olyan volt, mintha lassítva futottam volna és mintha kilométerek választottak volna el tőle. Azonban mikor elértem olyan erővel ugrottam a nyakába, hogy a lendülettől hátra lépett párat, de szorosan a karjába zárt. A megkönnyebbülés olyan erővel szakadt rám, hogy a könnycsatornám hamar megtelt és a sós váladék lefolyt az arcom két oldalán.

-          Soha, soha, soha, soha nem teheted ezt velem. Soha. – motyogtam miközben a vállába fúrtam az arcomat. – Nagyon, nagyon megijedtem Fernando. Értesz engem?

Elengedtem és két kezem közé fogtam az arcát.

-          Soha többé.

-          Soha többé. – bólintott a spanyol majd hosszan megcsókolt.

Lewis ért mögénk, én pedig elhúzódtam Fertől, akinek karja védekezően fonódott derekam köré.

-          Kösz, hogy behoztad. – fogott kezet a két egykori csapattárs és barát.

-          Igazán nincs mit. – paskolta meg a vállát a brit. – Minden oké?

-          Ez itt kicsit fáj. – simított végig egy nagyobb horzsolást az arcán a pilóta. – Meg van pár zöld-kék foltom, de nem vészes. Inkább Fabrizio miatt aggódom. Tudjátok, hol van?

-          Aha, persze. A kettes emeleten azt viszont nem tudjuk, melyik szoba. De menjünk.

-    Jól van. – A spanyol keze az enyémért nyúlt, mire bohón az övére kulcsoltam ujjaimat. Olyan erősen szorítottam, féltem, hogy esetleg valami újabb baj történik.

-          Amúgy a doki mit mondott? – nyomta meg Lewis már a lift hívógombját.

-          Hogy nem kéne ma kocsiba ülnöm. De biztos, hogy beülök. – húzta ki magát dacosan Fernando.

-          Fer… szerintem ezt nem kéne erőltetni. – simítottam végig lágyan a mellkasát. – Nehogy valami baj legyen.

-          Semmi baj nem lesz, érzem. – mosolygott a világbajnok és nyomott egy puszit a homlokomra, miközben a lift ajtaja kinyílt.

…

-          Nando, a doki is megmondta, hogy ne. – próbálta nyugtatni pár órával később Andrea a spanyol pilótát.

A Ferraris idegei pattanásig feszültek és jobb volt nem a közelébe menni, mert szó szerint forrt a dühtől. Versenymérnöke, majd az én tanácsomra, jobban mondva parancsomra nem szívesen, de elment a pályaorvoshoz. Azonban mikor kijött, szinte szikrázott a dühtől, mert az orvos is kerek perec megmondta, hogy jobb, ha ma nem ül kocsiba. Idegesen járkált fel alá és nem hallgatott senkire.

-          Nem hagyhatok ki egy ilyen versenyt, mikor így áll a pontverseny. Stella ezt te tudod a legjobban. Megyek Stefanohoz.

-          Fer, - kaptam el a karját. – ha más kedvéért nem is, de legalább miattam vagy a saját testi épséged miatt ne ülj kocsiba. Kérlek.

A spanyol világbajnok hosszan állta a tekintetemet, majd közelebb lépett hozzám és két tenyerét az arcomra fektette. Alig volt köztünk öt centi.

-     Megkértelek ma már százszor, de megkérlek ezerszer, ha kell. Bízz bennem, bízz bennem, bízz bennem. Tudom, mit csinálok.

Hosszan megcsókolt, majd elengedett és hátat fordított. Elindult megkeresni a csapatfőnököt, aki egyelőre valahol az irodájában volt. Az utolsó reményem az maradt, hogy Stefano számára fontosabb a biztonság és pilótáinak egészsége, mint a világbajnoki pontverseny és a győzelem.