8. fejezet

-          Maga tényleg nem érti, hogy mi nem ezt a szobát foglaltuk?!  A csapat nem ezt foglalta. – csapott a pultra mire összerezzentem. 

Peter tovább üvöltözött a szerencsétlen maláj recepcióssal. A középkorú igyekezett olyan kicsire összezsugorodni, amennyire és szinte már a pult alá bújt félelmében, miközben malájul motyogott.

-          Mi van? Mit motyog?! Angolul beszéljen! – förmedt rá Pete.

Ez már több volt a soknál. Elkaptam a fiú karját és messzebb rángattam a recepciótól. A hölgy hálás pillantásával találkozott a tekintetem. Az egész hall minket bámult, nagyon kínos volt.

-     Mi a halál bajod van? – halkítottam le a hangomat, de azért érezni lehetett rajta, hogy felment bennem a pumpa.

-          Ez a nyomorult nem érti, hogy nem jó a szoba és másikat akart.

-          Ki vagy te…? - léptem hátra hitetlenül. 

Peter nagyon megváltozott. Ezt már az ausztrál futam után kezdtem észrevenni. Mintha nagyon elbízná magát és kezdte rongyként kezelni az embereket. Mindenkire ráförmedt, aki valami rosszat tett ellene, még, csak ha véletlenül is mentek bele. Otthon még ő kért elnézést akkor is, ha nem az ő hibája volt. A szülei szerénynek nevelték, soha nem kényeztették el, nem volt nagyképű. Tisztelet volt benne mindenki iránt, a „kérem” és a „köszönöm” mindenkor ott volt. Ma már alig nyögte kinyögni egy-egy embernek, aki megtartotta a liftet vagy az ajtót. Néha már én éreztem magamat kellemetlenül, hogy helyette köszöntem meg valamit. Már vagy húsz perce kiabált a szerencsétlen recepcióssal, aki már azt sem tudta hol van.

-          Mi az, hogy ki vagyok? – látszott rajta, hogy kicsit magához tért, és felém lépett.

-          Ne. – rántottam el a karomat és keresztbe fontam a mellkasom előtt. – Előbb menj vissza, kérj bocsánatot és beszéld meg normális hangon a dolgokat. Utána beszélhetünk.

Pete sokáig mérlegelt. A szememet fürkészte hosszú percekig majd végig mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. Beletúrt a hajába és visszaindult a recepcióhoz. Követtem, hogy meggyőződjek, róla biztos úgy tesz. Megállt a pultnál és a hölgyre pillantott. A maláj nő pedig félve nézett rá vissza. 

-          Elnézést, hölgyem. Attól tartok, tévedés történhetett. A Williams csapat foglalt nekünk szobát ebben a hotelben. Ez teljesen biztos, már hónapok óta le van foglalva.

-          Uram… nem érkezett foglalás erre a névre. – motyogta halkan.

-          Mi? Ne motyogjon már! – kezdte felemelni a hangját Peter.

-        Hé, fejezd már be! Elég legyen. – meglöktem a mellkasát és hátratántorodott. – Ne legyél már ekkora bunkó. Vegyél már vissza a rohadt nagy arcodból. Mostantól én intéztem. – fordultam vissza a nőhöz, aki már menekült volna. – Elnézést kérek, a barátom nagyon bunkó. Meg lehetne valahogy oldani, hogy kapjunk egy másik szobát?

-          Megnézem. – a hangja nagyon határozatlan és félénk volt.

-          Köszönöm.

-          Egy lakosztály van. A legfelső emeleten, de az kicsit drágább.

-          Jó lesz az. Nem mi fizetjük. A csapat mikor hagyta el a szállodát.

-          Körülbelül két órája.

-          Köszönöm. – mosolyogtam bátorítóan a nőre, aki szintén megengedett egy halvány mosolyt.

A recepciós odacsúsztatta a plasztikkártyát, meg pár papírt, mire mosolyogva még egyszer megköszöntem. Miután elvettem a pultról a dolgokat megfordultam és a kulcsot a mögöttem két méterre álló Peter-hez vágtam.

-          Így kell csinálni. Nem idegbetegen. Úgy csináltam, ahogy te csináltad régen.

-          Nem változtam semmit. – közelebb lépett hogy megcsókoljon, de elfordítottam a fejemet.

-          Hát persze, hogy nem. Inkább menjünk. – nyúltam a bőröndömért és elkezdtem a lift felé húzni.

Megálltunk a fényes ajtajú felvonó előtt, és megnyomtam a felfelé mutató nyíllal ellátott gombot. A lift nem sietett, komótosan vánszorgott lefelé a hatalmas előtérbe. Pete láthatóan ideges volt, hogy ilyen lassú a gép és többször is megnyomta a gombot. Nem tudom, talán arra számított, hogyha vagy százszor megnyomja, akkor két másodperc alatt ott terem. Úgy döntöttem, inkább nem kommentálom az estet, mert tudtam, úgy is csak kiabálnék. Lassan azonban végre kinyílt az ajtó és egy idősödő házaspár lépett ki rajta. Peter majdnem fellökte őket, már annyira sietett befelé. Felvontam a szemöldökömet, majd beszálltam a személyfelvonóba. Ahogy a másik lábamat is behúztam, a fiú már nyomkodni kezdte a gombokat. Nem mellesleg a rosszakat.

-          Te normális vagy? – átnyúltam előtte és megnyomtam a helyes emelet gombocskáját. – Mi a halál van veled? Mint valami idegbeteg.

-          Semmi. Felhúztam az agyamat ezen a nyomorult portáson.

-          Már megbocsáss. De lehet, hogy nem a portás nyomorult, hanem te változtál meg.

-          Ezt hogy érted? – lepődött meg Pete.

-    Nézz már magadra. Tiszta idegroncs vagy, csapkodsz, pattogsz. Nem voltál ilyen. Mi történt veled? – enyhültem meg egy kicsit és közelebb léptem hozzá.

-          Semmi. – hátrált Peter és mereven előre nézett.

-          Akkor menj a fenébe, tudod? Mosom kezeimet. – fordultam el és elhallgattam.

Hála annak, hogy Pete majdnem az összes emelet nyomógombját megnyomta, szinte minden szinten megálltunk. Éreztem, hogy ő már egyre idegesebb mellettem, lábával a bordó szőnyegen dobolt. Mély levegőket kellett vennem, hogy ne üvöltsek rá, hogy fejezze be. Mikor végre megérkeztünk a mi emeletünkre, nagy lendülettel indultam előre. Majdnem az utolsó ajtó volt a miénk. Végighúztam az érintő előtt a plasztikkártyát, mire a zár engedően kattant. Belöktem a nehéz, szépen faragott tölgyfa ajtót és beléptem a csodálatos lakosztályba. A látvány, ami elém tárult magával ragadott. Soha nem voltam még ilyen szép szállodában, ilyen gyönyörű kilátással. Lassan sétáltam végig az egész helyiségben és csodálkozva pillantottam körbe. Tetszett. Elégedett mosollyal az arcomon mentem be a hálószobába, ahol már Pete pakolta ki a laptopját és már kapcsolta is be hogy kapcsolatba léphessen a valószínűleg még pályán lévő csapattal. Sóhajtva ledobtam a bőröndömet, majd a táskámból előkotortam a telefonomat és egy SMS-t pötyögtem rajta.

„Hol vagy? Nem rég érkeztünk, összefuthatnánk. B.”

Míg a válaszra vártam bementem a fürdőbe. Gyorsan felfrissítettem a sminkemet és megigazgattam a hajamat. Mikor visszamentem a hálóba, a telefonom már csipogott, hogy válasz érkezett.

„Itt vagyok a bárnál. Gyere ide. S.”

Elmosolyodtam a szőke lány válaszán, majd az ajtó felé vettem az irányt.

-          Hova mész? – szólt utánam Peter.

-          Nem tök mindegy? El. – válaszoltam kicsit mogorván, miközben elhagytam a szobát.

Miközben a liftre vártam, már rájöttem, elég bunkó a fiúval. Lehet, hogy ő megváltozott, de nekem nem kéne. Vissza akartam fordulni, hogy jóvátegyem, de ekkor egy halk csengetés jelezte, hogy megérkezett a felvonó. Habozva bár, de beszálltam és megnyomtam a gombot. A bárnak külön szinten helyezkedett el, mert hatalmas volt. Mikor kiléptem a liftből lágy zene ütötte meg a fülem. Élő zene hallatszott, valamilyen blues vagy jazz zenekar játszott csendesen. Végigfutattam a tekintetemet az embereken és hamarosan ki is szúrtam azt, akit kerestem. Odasétáltam hát a pulthoz és leültem mellé a szabad székre. 

-          Egy Cosmopolitant. – jeleztem a csaposnak, aki bólintott, majd neki is kezdett a vodka alapú italnak.

-          Hosszú nap? – kérdezte Susie, felém se fordulva, de arcán mosoly bujkált.

-          Inkább nehéz. – én azonban fél oldalasan fordultam a bárszéken így kerülve félig szembe a tesztpilótával.

-          Mesélj. – ő is ugyanúgy helyezkedett, mint én.

-          Ah, egyfolytában veszekszünk Peterrel. Nem hazudok. Egyfolytában.

-          Mit csinált már megint?

-          Olyan nagyképű lett. Türelmetlen. Flegma. – soroltam az idegesítő jelzőket.

-      Biztos csak ideges és fáradt. Gondolj bele. Két nap pihenő alig volt. Azért ez megterhelő. Holnap már a pályán van meg kocsiba ül. Én is kivagyok egy kicsit. De legalább én nem versenyzek.

-       Remélem, hogy a három hét szünet alatt összeszedi magát. – kortyoltam bele a vörös koktélba, amit idő közben letett elém a csapos.

-          Biztos.

-          Mikor megy haza a csapat?

-          Valószínűleg hétfőn. Vasárnap összepakolnak, de nem akarnak olyan későn elindulni. Inkább hétfő hajnal. Ti jöttök?

-          Meglátjuk.

-          Hát, pedig nem kéne sokat maradnotok. Peternek csütörtökön már jelenése van Grove-ban, meg be van táblázva.

-          Jó hogy szól. – húztam fel a szemöldökömet.

-          Biztos nem volt ideje.

-          Hagyjuk is. – legyintettem.

Tovább beszélgettünk miközben szépen lassan elfogyott a koktélom. Úgy döntöttem, nem rendelek még egyet. 

-          Susie, szerintem én felmegyek. Hulla vagyok.

-          Jól van. Lassan én is megyek aludni.

-          Szia, jó éjt. – mosolyogtam és már hátat is fordítottam.

-          Neked is.

A felvonó egész gyorsan visszavitt az emeletünkre és lassan sétáltam el a szobánkig. Lehúztam az érzékelő előtt a kártyát és már bent is voltam a szobába. Azonban meglepő látvány fogadott. A földre vastagon fehér és piros rózsaszirmok voltak szórva és mellette pedig apró kis mécsesek voltak meggyújtva. Bezártam magam mögött az ajtót és halvány mosollyal az arcomon követtem a rózsa-mécses útvonalat, ami egészen a hálóig vezetett. Az ágyon pedig egy szívecske volt kirakva a szirmokból, benne pedig jégbe hűtött pezsgő és két pohár. Teljesen elérzékenyültem a látványtól. Peter lépett ki a fürdőből arcán széles mosollyal. Alig tudtam megszólalni.

-          Ezt te csináltad? – hebegtem. – Nekem?

-          Igen. – a fiú odalépett és ajkait szorosan az enyémhez tapasztotta. – Annyit veszekedtünk mostanában. Mi sosem szoktunk veszekedni. Gondoltam, ez lesz elég jó ahhoz, hogy kiengeszteljelek.

-          Tetszik?

-          Gyönyörű szép. – teljesen meg voltam hatva.

-          Nem haragszol?

-          Isten őrizz. – mosolyogtam. – Nagyon szeretlek.

-          Én is téged. – újra megcsókolt hosszan és szenvedélyesen. – Pezsgőt?

-          Köszönöm.

Pete kinyitotta az üveget és kiöntött egy keveset mindkét pohárba. Koccintottunk, majd megittuk a buborékos italt. A fiú kivette a poharat a kezemből és letette az éjjeli szekrényre. A következő pillanatban karjait a derekam köré fonta és megcsókolt. Gyengéden végigdöntött és rózsaszirmokkal teli ágyon és teljesen átadtuk magunkat a csókjainknak.

XXI. fejezet - Dangerous

Feo letette elém a vodka alapú italt és beszélgetni kezdtünk.  Észre se vettük, úgy repült az idő. De a társaság többi tagja is láthatóan leragadt mindenki Fernadoval volt elfoglalva. Kettő körül azonban már éreztem, hogy álmosodom. Fer láthatólag jól szórakozott így fel se tűnt, mikor felkászálódtam a helyemről.

-          Máris mennél? – kérdezte Feo.

-          Igen.

-          Hova?

-          Az Alonso házba. Ott alszunk ma, meg holnap.

-          Hazakísérjelek?

-          Azt megköszönöm. – pillantottam a spanyol világbajnok felé. – Úgy tűnik, rá nem számíthatok.

-          Menjünk. – mosolyodott el halványan a férfi mire elhagytuk a bárt.

Némán sétáltunk egymás mellett a már szinte teljesen kihalt Calle Gasconán. Egy ideig a neves sétálóutcán haladtunk, majd Feo lelassított.

-          Vágjuk le itt az utat, így gyorsabban odaérünk.

-          Rendben. 

Befordultunk a szűk, sötét utcában és lassan haladtunk tovább. A lépteink vízhangzottak a macskakövön. Körülbelül húsz méterre távolodtunk el a Calle Gasconától, mikor a férfi hirtelen a falnak lökött. Fejem nagyot koppant és a fájdalom pillanatok alatt végigterjedt a testembe. Megdörzsöltem az ütés helyét. Egyértelmű volt, hogy gyönyörű szép púp fog oda nőni holnapra.

-          Te mi a halált művelsz?

-          Túl jó vagy Fernandonak. – lépett közelebb. – Mit szólna, ha lecserélnéd. Mondjuk, rám?

A spanyol szinte teljesen hozzám simult, ujjaival a csupasz karomon játszott és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. Elfordítottam a fejemet, majd lendítettem a kezemet és tenyerem az arcán csattant.

-          Hé, hé. Kislány. – Feo megragadta a két csuklómat, olyan erősen hogy felszisszentem. A falnak nyomott, így mozogni alig tudtam.

-          Engedj el. – szűrtem a fogaim között.

-          Miért különben mi lesz? – kérdezte gúnyosan és ajkai a nyakamhoz értek.

Undor fogott el ettől a tettétől és izomból a vádlijába rúgtam.  A férfi elengedett mert összegörnyedt a fájdalomtól. Kihasználtam az alkalmat és futni kezdtem. Nem voltam elég gyors, nehezen haladtam a göcsörtös macskakövön. Feo hamar beért és a hajamnál fogva rántott vissza. Éreztem, ahogy pár hajszálam feladja a küzdelmet az erő ellen és kitépődik a fejbőrömből. Én viszont a rántástól hátraestem és nekicsapódtam az út kemény földnek. Felszisszentem, mert a kiálló kövek rendesen megütötték a fejemet és a hátamat. A könnyeim kibuggyantak a fájdalomtól.

-          Állj fel. – rángatott fel a földről a férfi és újra a falnak nyomott.

-       Segítség! Valaki! Segítsenek! Segítség! – ismételtem el annyira hangosan és annyiszor ahányszor csak tudtam.

-          Fogd már be. – tapasztotta nagy tenyerét a számra. Egyből beleharaptam a tenyerébe olyan erősen amilyen erősen csak tudtam. Feo felkiáltott és elkapta a kezét. – Te hülye kurva.

A másik tenyere az arcomon csattant. Hihetetlenül erősen. De igyekeztem nem foglalkozni a fájdalommal, az első dolgom volt, hogy kiabáljak.

-          Segítsenek! Kérem! Valaki!

-          Nem azt mondtam, hogy fogd be! – A férfi keze újra lendült, hogy megüssön.

Ám két erős kar ragadta meg a vállánál fogva támadómat és a szűk utca másik falához lökte. Feo csodálkozva pillantott a megmentőmre, akinek hamarosan a jobb horgával is találkozhatott. A másik férfi olyan erősen ütötte meg támadómat, hogy eleredt az orra vére.

-          Most azonnal takarodj a fenébe! Vagy meg akarsz ismerkedni a másik öklömmel is?

A spanyolnak nem kellett kétszer mondani úgy rohant el mint akit üldöznek. Én időközben lecsúsztam a földre és remegve ültem ott. A megmentőm visszafordult hozzám.

-          Alberto?

-          Blance! Jól vagy? – ugrott oda hozzám szerelmem legjobb barátja.

-          Köszönöm. – szipogtam remegő hangon.

-          Ez csak természetes. Minden rendben? Bántott téged?

-          Igen.

-          Mi fáj?

-          A fejem és a hátam.

-          Megütött?

-          Megpofozott. – alig ismertem saját hangomra, annyira színtelen és remegő volt.

-          Mi történt a fejeddel?

-          Elestem, meg nekilökött a falnak.

-      Semmi baj. Minden rendben. – a vállamra terítette a bőr kabátját és magához húzott. – Sírj csak. Sokkot kaphattál.

Közelebb húzódtam a szerelmem legjobb barátjához és fejemet a mellkasára hajtottam. Halkan sírni kezdtem, mert feltört bennem a félelem. Rájöttem, hogy itt szörnyű dolgok történhettek volna, ha Alberto nincs ott. Hallottam, ahogy a férfi halkan a telefonba magyarázz. Több mint valószínűnek tartottam, sőt biztosnak, hogy Fernandoval beszél. Azt is pontosan hallottam, amit szerelmem milyen idegesen hadar. 

-     Nincsen semmi baj. – simogatott Alberto miután letette a készüléket. – Nando is mindjárt itt van. Minden rendben. Sss…. 

Vagy öt percig csitítgatott, mikor Fer megérkezett, futva. Látszott rajta, hogy forr a dühtől. Odafutott hozzánk és látszott rajta, minden veszekedést elfelejtett. Leguggolt és hosszan megcsókolt.

-          Rendben vagy? Ki volt az? – aggodalmasan fürkészet.

-          Feo… - válaszolt helyettem a legjobb barátja.

-          Mi? – ugrott fel a pilóta. – Hol van?

-          Ne… - nyúltam erőtlenül a karja felé. – Maradj velem. Kérlek.

-          Itt vagyok, semmi baj. – a világbajnok újra leguggolt hozzám és magához ölelt.

-          Amúgy is, már elintéztem. – mosolyodott el halványan Alberto. – Megismerkedett a jobbommal.

-          Köszönöm. – fogott vele kezet Fernando. – Örülök, hogy megmentetted.

-          Ez csak a legtermészetesebb. Menjünk haza.

-          Jól van. B., fel tudsz állni?

-          Igen.

-          Gyere, akkor. 

A két férfi finoman felsegítettek a hideg földről. Fer a derekam köré fonta a karját, Alberto pedig a másik oldalról támogatott. Mikor visszaértünk az Alonso házhoz, ott már sötét volt. Halkan felsétáltunk az emeltre és Fernando régi szobája felé mentünk. 

-          Segítsek átöltözni vagy…? – a világbajnok nem hagyta abba az aggódást, amit meg is értettem.

-          Megoldom ezt egyedül. De azért nagyon köszönöm. És neked is Alberto. – odaléptem a férfihez és szorosan megöleltem. – Nem tudom, mi történt volna, ha nem jössz segíteni. Tudom, hogy már megköszöntem és azt mondtad, felesleges, de nem tudom elégszer megköszönni. Nagyon hálás vagyok.

-          Tényleg nem tesz semmit, B. Ez a minimum.

-          Köszönöm szépen. Jó éjt.

-          Neked is. – mosolygott szerelmem legjobb barátja.

Bevonultam a fürdőszobába a pizsamám kíséretébe. Megtámaszkodtam a mosdókagylón és sokáig bámultam a tükörképemet. A megfáradt és a sokk miatt meggyötört arcom nem nyújtott valami felemelő látványt. Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Sokáig engedtem magamra a forró vizet. Talán túl sokáig. Fernando kopogtatására riadtam fel a gondolataimból.

-          Blance, minden rendben oda bent?

-          Igen. Megyek már. – zártam el a csapot.

Megtörölköztem, majd felvettem az alvó ruhámat. Lemostam a sminkemet és néha megdörzsöltem a fejemet ott, ahol annyira nagyon bevertem. Már most szép nagy púp éktelenkedett rajta. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben elfordítottam a zárat és kiléptem a fürdőből. Fer az ágyon fekve nyomkodta a telefonját. Mikor azonban visszatértem, felkapta a fejét.

-          Jól vagy?

-          Igen, már sokkal jobban. – léptem oda hozzá mosolyogva és lefeküdtem az ágyra.

Szorosan hozzá bújtam és fejemet a mellkasára hajtottam.

-          Ma nagyon rám ijesztettél, ugye tudsz róla.

-          Sajnálom.

-          Ha bármi történt volna veled, valószínűleg Feo már nem élne.

-          Nem csak azt. Mindent. Hogy nem hallgattam rád. Pedig te megmondtad. Nagyon sajnálom. Nagyon hülye vagyok.

-          Semmi baj. – nyomott puszit a fejemre. – Mikor Alberto felhívott, hogy megtámadtak. Ne tud meg. Annyira magamon kívül volt. Csapot, papot ott hagyva rohantam. Először nem is jó irányba rohadtam. Blance. Én, szeretlek. Mindennél jobban. Akkor is ha néha makacs vagy, mint az öszvér. Ha valami történne veled, belerokkannék. Kérlek. Ha legközelebb azt mondom, valaki veszélyes, hallgass rám. Jó?

-          Sajnálom. – csak ezt tudtam kinyögni. – Soha többé nem megyek a szavad ellen.

-          Így legyen. – mosolygott Fernando és kicsit lejjebb csúszott, hogy megcsókolhasson.

…

Másnap reggel az ágy mellettem üres volt. Zavartan ültem fel az ágyba és körbepillantottam a szobában. Egy cetlit találtam az éjjeli szekrényen. 

„Jó reggelt. Remélem jól aludtál és már jobban vagy. Gyere le reggelizni, ha van kedved. Fer.”

Halvány mosoly húzódott a számra. Elég kimerült voltam és a fejem is hasogatott az alkohol valamint az ütések miatt. De mikor az órára pillantottam elszörnyedtem. Már fél tizenkettő volt. Soha nem szoktam ilyen sokáig aludni. Kikászálódtam az ágyból és a fürdőbe indultam. Egy bő húsz perc alatt rendbe tettem magamat, igyekeztem eltüntetni a szemem alatti karikákat. Miután elkészültem erőt vettem magamon és elhagytam a szobát. A konyhából halk beszélgetés zaja szűrődött ki. Mikor beléptem a helyiségbe, mind a két személy felém kapta a fejét. 

-          Jó reggelt. – lépett oda hozzám Fernando és hosszan megcsókolt.

-          Neked is. – erőltettem mosolyt az arcomra.

-          Jól aludtál?

-          Fogjuk rá.

-          Gyere, Blance. Készítettem neked reggelit. – mosolygott rám bíztatóan Ana.

-          Elmondtad neki? – fordultam újra a spanyol világbajnok felé.

-          Már reggel azzal köszöntött, hogy mi történt este, mert az egész környék ettől hangos.

-          Áh, értem. – túrtam a hajamba. – Csupa jó hír keringhet rólam.

-        Nem, nem. – rázta meg a fejét Fernando édesanyja. – Senki nem tudja kivel történt és mi, csak azt, hogy Feo tegnap este betört orral ment haza. Én is csak most tudtam meg. Remélem már jobban vagy. – simította meg a karom.

-          Igen, fogjuk rá.

-          Akkor ennek örülök. Na gyertek, reggelizzünk a kertben?

-          Reggeli? Már dél van.

-          Neked még reggeli. – mosolygott Fer és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

Elmosolyodtam és kisétáltunk a családi ház tágas kertjébe.