XXIV. fejezet - Pain, pain, go away...

 Most nagyon benne vagyok ebben a hangulatban, szóval minden történetben ezt művelem :D remélem tetszik :)

A német nagydíj után Corliss is elkísért minket a magyar nagydíjra, majd a nyári szünet első hetében hazajött velem Monacoba. Már mikor a gép leszállt a reptéren, ő beleszeretett az apró kis országba. A rövid úton, ami a háztól egészen a lakásomig vezetett, le nem vette a szemét a gyönyörű helyről.

-          Na, hogy tetszik? – kérdeztem vigyorogva miközben a néha rá pillantottam.

-      Csodálatos. Annyira irigyellek, hogy itt élhetsz. Nem találok szavakat. Mintha Meseországba csöppentem volna.

-          Örülök, hogy bejön.

-          Bejön? – nézett rám hitetlenkedve a lány. – Szerelmes vagyok.

Hangosan felnevettem, majd bekanyarodtam a mi utcánkba és leparkoltam a parkoló helyemre. Miután kiszálltam segítettem kivenni Corliss, majd a saját cuccaimat is kipakoltam. 

-          Gyere, erre. 

Előremenve vezettem a lányt és az ajtót is kinyitottam előtte. A kulcsot bedobtam az előszobában álló asztalon lévő üvegtálba. Corliss ha lehet még jobban ledöbbent a gyönyörű lakástól. Ledobta a bőröndjét és a teraszhoz sétált. 

-          Na, jó, Blance. Ne szórakozz velem.

-          Elnézést. – nevettem. – Akarsz este bulizni?

-          Még kérded?

-          Tényleg rossz kérdés volt. – vigyorogtam. – Van egy javaslatom. Menjünk el ebédelni, utána lemehetnénk egy kicsit a strandra, vagy itt a medencénél kicsit lazítunk, úszunk, és este pedig belevetjük magunkat az éjszakába.

-          Akkor ne késlekedjünk.

Felnevettem, majd miután megmutattam az összes helyiséget a lánynak, bevonultam a saját szobámba, hogy átöltözzek az ebédre.

…

Összedörzsöltem a két ajkamat, hogy elkenjem a sötétvörös rúzst, így adva tökéletes árnyalatot a számnak. Elővettem a fekete tust, hogy kihúzzam a szemeimet, mikor Corliss lépett be a fürdőszobába. 

-          Imádom a ruhádat. – mért végig mosolyogva.

-          Köszönöm. – mosolyogtam majd a lányra pillantottam. Végigmértem a mélykék ruhába burkolózott lányt. – Te is nagyon csinos vagy.

-          Köszönöm. Idejöhetek sminkelni?

-          Persze, gyere csak.

-          Azt szeretném kérdezni, szerinted Fernando-t zavarja, hogy ott voltam a magyar nagydíjon?

-          Nem, dehogy is. – nyugtattam a lányt.

Azt nem említtettem meg neki, hogy de igen is zavarta. Nem értette miért most jött rám a jótékonykodás, amikor csak velem akarta ünnepelni a szülinapját, kettesben. Azt sem osztottam meg vele, hogy Fer is jött volna most Monacoba, de ezen is összevesztünk, hogy Corlisst is el akartam hozni, megmutatni ezt a gyönyörű helyet. Szóval egy rövidke hétvége alatt csak kétszer martunk össze, de nagyon. De nem akartam, hogy a lány emiatt rosszul érezze magát ezért ezt megtartottam magamnak.

-          Ez teljesen biztos?

-          Teljesen. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Mehetünk?

-          Persze.

…

A készülék egyre hangosabban csörgött és rezgett. A szememet nem bírtam kinyitni, annyira fáradt voltam, de végül csak megtaláltam a telefont. Meg se néztem ki az, csak fogadtam a hívást.

-          Hallo?

-          Jó reggelt. – szólt bele a férfi kissé hűvös hangon. – Látom megtaláltad a telefont.

-          Te miről beszélsz? – dörzsöltem meg fáradtan a szememet.

-          Talán arról, hogy este kilenctől konkrétan mostanáig nem is lehetett elérni. Hol voltál?

-          Bulizni, Corliss-szal.

-          Úgy volt ma lelép.

-          Nem, nem volt így.

-          De, azt ígérted.

-          Jézusom, Fernando, ne problémázz már. – fordultam a hátamra és beletúrtam a hajamba.

-        Nem, Blance, ez már nem problémázást. Ez már egy orbitális probléma. Megvan, hogy Hockenheim óta nem voltunk kettesben? Sőt, ott sem igazán, mert már akkor ott volt az új legjobb barátnőd.

-          Fejezd már be!  - csattant fel a hangom és rácsaptam a paplanra. – Hogy képzeled? Pontosan tudod, hogy min megy ő most keresztül. Te hogy éreznéd magad a helyében?

-          Nyilván rossz, de akkor is kell nekünk magán élet.

-          Oh, hát persze. Rohadtul nem tudod megérteni, erről van szó. Tudod, Fer. Sajnálom. Azt hittem számíthatok rád ebben, de nem érdekel semmi se magadon kívül.

-          Tudod mit? Ha ennyire a szíven viseled a sorsát, nyugodtan töltsd csak vele a nyári szünetet. Vagy mondok egy még jobbat. Felőlem ott maradhat, veled ameddig csak akarod, mert vége.

-          Mi? – döbbentem le.

-          Nem, Blance. Én ezt nem csinálom. Jól hallottad, vége. Elegem van. Szia. – Fernando kinyomta a telefont.

A kezemből kiesett a készülék és nagy koppanással a földön landolt. Csak ültem az ágyon megtörve és hosszú percekig fel sem tudtam fogni, mi történt. Hogy újra megtörténik, újra elveszítem. Mikor leesett, mi is történt kitörtek belőlem a könnyek, és elöntött a düh. Felálltam az ágyról és lesöpörtem mindent az éjjeli szekrényről. A lámpa hangos csörömpöléssel tört szét és a többi ott lévő dolog nagy robajjal landolt a földön. A sminkasztalon található cuccokat is két kézzel söpörtem le. A kis tükör is széttört, a sok piperecucc pedig szanaszét gurult. A tévé mellett könyvespolc is hamar kiürült és pillanatok alatt hatalmas káosz uralkodott a gyönyörű szobában. Lerogytam a földre és zokogásban törtem ki. Rázkódó vállal ültem a földön és nem tudtam feldolgozni a dolgokat. Pár perccel később halkan nyílt a szobám ajtaja. Már tudtam ki lehetett az, aki bejött, de nem akartam felnézni. A könyveket kezdtem rendezgetni a földön. 

-          Blance, mi a baj? – guggolt le mellém a lány.

-          Semmi, csak… leestek a könyvek. – el akartam fordítani a fejem, hogy ne lássa, hogy sírok, de már késő volt.

-          Mond el, mi a baj. – nógatott, miközben a hátamat simogatta.

Némán megráztam a fejemet és képtelen voltam megszólalni.

-          Magadra akarsz maradni egy kicsit?

-          Köszönöm. – pillantottam rá föl.

-          Segítsek összepakolni majd?

-          Azt megköszönöm. Idehozod a telefonomat?

-          Persze.

Corliss rövid kutatás után megtalálta a készüléket. Hálásan pillantottam fel rá és elvettem a kütyüt. A gyors híváson lévő számot már jól ismertem. A férfi a vonal másik végén elég gyorsan fogadta a hívásomat.

-          Szia, B. – szólt bele vidám hangon.

-   Jules… - mély levegőt vettem és igyekeztem szabályozni remegő hangomat, miközben letöröltem a könnyeimet. A francia egyből meghallotta a hangomat és váltott.

-          Mi történt?

-          Én… ezt nagyon nehéz lenne elmondani így telefonon… nem tudnál eljönni? Hol vagy?

-          Párizsban. Megyek az első géppel és ott vagyok délutánra. Addig bírd ki, sietek.

-          Köszönöm. – sóhajtottam.

Kinyomtam a telefont majd erőt vettem magamon és elkezdtem összepakolni azt, amit pár perce a földre borítottam.

  

Part II.

Mivel én is imádom a tetoválásokat, és nekem is hamarosan érkezik a harmadik, ezért ebben a fordulóban erre koncentrálunk :) Itt a Forma-1es pilóták tetoválásait kell felismerni :) Hogy ne csak egy embernek legyen esélye, a megoldásokat e-mailben várom :) A negyedik szerintem nagyon nehéz, én se tudtam, hogy neki van egy ilyen tetoválása, :D De a többi az viszont igazán egyszerű :)

Bocsánat, Dorcsy felhívta a figyelmemet, hogy nem írtam ki az e-mail címet. Erre küldjétek: stellaa2552@gmail.com

Köszi, puszi :*

 

 

 

12. fejezet

Na, hoztam nektek egy új szereplőt :D Kiváncsi vagyok mit szóltok hozzá. Igazából ebben a részben még nem annyira lehet megtudni kis is ő, mi is ő és hogyan kapcsolódik Celestehez, sőt még a nevét sem osztottam meg veletek, de hát kell valami csemege a következő részre, nem igaz? :D  Na, jó olvasást :) Puszi :*

 Beléptem a Brentford-i lakásba és mélyen magamba szívtam az otthon megnyugtató illatát. Alig egy éve volt miénk ez a csodálatos lakás, de én minden porcikájáért rajongtam. A letisztult, elegáns színvilág, a hatalmas ablakok, a tágas tér az első percben magával ragadott. Mikor megláttam az Interneten, már tudtam, nekem ez kell, és nem más. Élőben pedig még csodálatosabb volt. Most mégis valahogy más volt. Hiányzott belőle egy személy. Megráztam a fejemet és beljebb léptem a lakásba.

-          Kérsz valamit inni? – fordultam hátra Lewishoz, aki az ajtóban álldogált.

Nagyon rendes volt tőle, hogy ma hazahozott. Egy szava nem volt ez ellen és teljesen megértette a helyzetemet. A repülőúton kellemesen elbeszélgettünk és ez által jobban meg is ismertük egymást. A repülőtérről még együtt furikáztunk át hozzám és fel is kísért az ajtóig.

-          Egy pohár vizet elfogadnék, köszönöm.

-          Gyere akkor. – invitáltam. – Nyugodtan ülj le a kanapéra, azonnal viszem. 

A brit pilóta a lakást szemlélve haladt a kanapé felé, majd helyet foglalt az egyik kék huzatú díványon, a társalgóban. Én megtöltöttem két poharat vízzel, majd utána mentem és leültem a másik kanapéra. 

-          Gyönyörű a kilátás.

-          Köszönöm szépen. Én is egyből beleszerettem. Valódi álomlakás.

-          És most mi lesz?

-          Hogy érted?

-          Hát, ha szakítottatok, kié lesz a lakás?

-       Nem tudom… - sóhajtottam. – Gondolom el lesz adva. De a szívem megszakad érte. Azt hittem itt fogom leélni az életem hátralevő részét… az a helyzet nem akarok elköltözni innen. Inkább kifizetem Peternek azt a felét, amit ő beleölt, de nem hagyom itt ezt a lakást.

-          Megértem. Én se tenném. 

Még körülbelül egy húsz percet beszélgettünk, majd Lewis felállt, hogy ideje lenne indulnia.

-          Jó persze. – bólintottam és elvettem tőle a poharat. – Köszi hogy hazahoztál.

-          Semmiség.

-          Üdvözlöm Roscoet. – mosolyogtam már az ajtóban állva.

-          Átadom neki. – vigyorgott vissza a brit pilóta, majd beszállt a liftbe. 

Bezártam az ajtót, majd a fürdő felé igyekeztem. Letusoltam, megmostam a hajamat, majd felvettem egy kényelmes, otthoni szerelést. Főztem magamnak egy nyugtató zöld teát és a kedvenc magazinommal a kezembe terültem végig az egyik fehér díványon. Épphogy tíz perce olvastam az egyik cikket, mikor megcsörrent a telefonom. Érte nyúltam és mosoly kúszott az arcomra, mikor megláttam, ki hív.

-          Mit csinálsz most? – szólt bele a telefonba a férfi.

-          A kedvenc magazinomat olvasgatom és igyekszem kipihenni az út fáradalmait.

-          Milyen volt az út Lewis-szal?

-          Jó. Nagyon rendes volt, szinte végig beszélgettük. Rengeteg mindent megtudtam róla.

-          Akkor ennek örülök. Amúgy jól vagy?

-          Milyen értelemben?

-          Pontosan tudod, milyen értelemben gondolom.

-          Hát… - sóhajtottam. – Fáj. Nem kicsit. De ma még nem sírtam. Még. Lewis nem hagyta, hogy sírjak.

-          Helyes. Nem is szabad.

-          Tudom, de nem könnyű. Az a baj, kezd mardosni a magány.

-          Nincs valaki, akit áthívhatnál?

-       Hát, az a helyzet nincsen erőm. Mindenki kérdésekkel bombázna, hogy és mint történt, mikor történt és a többi és a többi. Ehhez jelen helyzetben se energiám, se kedvem.

-          Valakivel pedig beszélned kell róla.

-          Már kiöntöttem a szívem neked, aztán Lewisnak. Ez már kettő. Elég.

-          Ahogy gondolod. De sajnos most mennem kell. Este még felhívlak, jó?

-          Persze, menj csak. Akkor beszélünk. Szia.

-          Szia.

Bontottam a vonalat, majd az asztalra helyeztem a készüléket és újra elmerültem a magazinban. Körülbelül egy óra múlva halk motoszkálást hallottam a bejárati ajtó felől. Mintha valaki be akart volna jönni. A kezembe fogtam az első ütőképes tárgyat, ami jelen esetben most egy fém váza volt és elindultam az ajtó felé. Mire odaértem, a zár kattant és az ajtó kinyílt. Ijedtemben hozzá is vágtam a „betörő” fejéhez a tárgyat, aki sziszegve kapott oda a helyhez. Mikor rájöttem, ki is áll az ajtóban, teljesen kikeltem magamból.

-          Te mégis mit keresel itt? – emeltem meg a hangomat.

-          Celeste… - hozzám akart érni, de elrántottam a karomat. – Miért nem veszed fel a telefont?

-          Jaj, kedvesem, vajon miért nem? Várj, hagyj gondolkozzak. Ja, megvan. Mert megcsaltál!

-          De ez nem úgy volt, ahogy gondolod.

-     Aha, hát persze hogy nem. Sosincs úgy. Tudod mit, adok egy jó tanácsot. Felejts el és húzz a fenébe! – löktem meg a mellkasát.

-          Ez az én lakásom is.

-      Nem mondom még egyszer, hogy húzz már innen. – kinyitottam az ajtót és elkezdtem rajta nagy nehezen kilökdösni a férfit.

-          Te normális vagy?! Mégis hova mennék.

-    Oh, ne aggódj. Biztos van egy kurvád, aki befogad. – azzal hangosan bevágtam az ajtót és gyorsan ráfordítottam a zárat, nehogy vissza tudjon jönni. 

Zokogva csúsztam le a hideg padlóra és felhúzott térdeimet átkulcsoltam. Nem tudom mennyi ideig ülhettem oda sírva, de szinte már fizikai fájdalmat éreztem a sok sírástól. Fernandonak igaza volt. Nem kezdhetek önmarcangolásba. Fel kell hívnom valakit. Csak ő segíthet most. Feltápászkodtam a kőről és az üveg asztalig botorkáltam. Miközben letöröltem a könnyeimet, bepötyögtem a már jól ismert számot. A vonal túlsó végén három csengés után felvették.

-          Igen?

-          Szia, én vagyok. – hangom erőtlen volt és kimerült.

-          Celeste? Mi a baj?

-          Ide tudnál jönni?

-          Az a helyzet, hogy…

-          Kérlek… - suttogtam erőtlenül. – Légy szíves…

-          Hol vagy most? – hallottam mély sóhajt a vonal másik végéről.

-          Itthon.

-          Jó, húsz perc és ott vagyok.

-          Köszönöm. 

Kinyomtam a telefont és visszaültem a fehér kanapéra. Nem tudtam mit csinálni az alatt az idő alatt, amíg a férfire vártam. A perceket számoltam és imádkoztam, hogy felgyorsuljon a mutató. Végül csengettek. Nagyon nehezen felálltam a kanapéról és az ajtóhoz sétáltam. Elfordítottam a zárat és szélesre tártam. Ahogy megpillantottam a férfit egyből a nyakába ugrottam ő pedig szorosan a karjába zárt.

-          Köszönöm, hogy itt vagy. – fúrtam arcomat a vállába ő pedig a hátamat kezdte simogatni.