What about love? - 15. fejezet

Annyira nem szól szinte semmiről ez a rész hogy nem tudtam neki milyen címet adni :D Sorry :D

Enjoy :*

15. fejezet -

- És mit mondott? - csengett Jana hangja izgatottan a telefonban. 

- Azt... - húzódott mosoly a számra és megtámaszkodtam a korláton. - hogy ő is.

- Issie! - kiáltott fel barátnőm úgy, hogy el kellett tartanom a fülemtől a telefont. - Nagyon örülök. 

- Köszönöm. - nevettem. 

- De tényleg boldog vagyok. Annak pedig pláne örülök, hogy te mondtad ki először. Ez annyira nagy dolog. Főleg mióta...

- Tudom. - sóhajtottam. - Évek óta nem mondtam senkinek és mikor kimondtam sem voltam benne biztos, hogy ezt én mondtam és komolyan gondolom. Én is annyira meglepődtem. Kicsúszott, mert úgy éreztem itt az idő. De lehet túl korán volt.

- Szerintem nem volt túl korán, főleg ha ő is visszamondta. Hol vagy most? 

- Az erkélyen nézem a tájat. Azért hívtalak ilyen korán, mert nem tudtam már aludni, el akartam mondani. Már nem haragszol hogy felébresztettelek, ugye? 

- Már nem. Ennél jobb hírrel nem is ébreszthettél volna.

- Jól van. - nevettem. - Minden okés a lakásomban?

- Aha három naponta ott alszom. 

- Jól van akkor. Lassan megyünk haza. 

- Nem mész Belgiumba?

- Nem hiszem. Muszáj dolgoznom, mert három hetet kihagytam, Lauren ma már idegbeteg volt. De ezt otthon megbeszéljük még.

- Jól van. Még egyszer nagyon örülök nektek, és üdvözlöm a kedvesedet is.

- Átadom. - vigyorogtam. - Puszi.

- Szia. - azzal kinyomtuk a telefont.

Még pár percig figyeltem az ébredező Oviedo-t. Otthon is szerettem néha korán kelni és a még szinte kihalt London belvárosában sétálni. Friss, ropogós péksüteményt venni a pár perce kinyitott péknél, majd leülni egy padra a parkban és figyelni a munkába valamint iskolába igyekvőket. Vettem pár mély levegőt, majd visszatértem a lakásba. Az órára pillantva elégedetlenül konstatáltam, hogy még csak negyed nyolc. Fernando-t nem akartam ilyen korán felkelteni, így úgy döntöttem, azt teszem, amit a legjobban szeretek. Miután letusoltam, felöltöztem és elkészítettem a sminkemet valamint a hajamat, elvettem egy kulcsot és a pénztárcámat, majd elhagytam a lakást. Céltudatosan gyalogoltam végig a célom felé. Már az erkélyről kiszúrtam, hogy az utca végében van egy aprócska kis pékség, vele szemben pedig egy zöldséges. Mikor beléptem a kis pékségbe, frissen sült péksütemény csapta meg az orromat.

- Jó reggelt. - köszöntem spanyolul, mire a pult mögött álló idős nő felkapta a fejét. 

- Jó reggelt. - mosolygott rám vissza. 

Nagy gondban voltam, hogy mit is vegyek reggelire, mivel tengernyi kínálat sorakozott fel előttem. Finomabbnál finomabb és gusztusosabb termék állt a polcokon és nehezemre esett választanom. Hosszú ideig válogattam, majd mivel annyi minden tetszett, sok megrakodott zacskóval tértem a pulthoz. 

- Más nem lesz? - pillantott rám a nő. 

- Nem. - ezt már nehezebben értettem meg, ezért csak tippeltem. Az összeget sem értettem, a szerencsém annyi volt, hogy ki volt írva a kasszában. Miután kifizettem az összeget átmentem a zöldségeshez és vettem pár különböző gyümölcsöt és zöldséget. Körülbelül nyolcra értem vissza, de Fer még mindig nem volt fent.  Kipakoltam a vásárolt termékeket, majd megterítettem a teraszon reggelihez. Mikor épp a kávét tettem fel főni, két kar fonódott a derekam köré, mire ösztönösön elmosolyodtam.

- Hogy aludtál? - vigyorogtam. 

- Jobban nem is aludhattam volna. Melletted. - csókolt a nyakamba. 

- Ugye nem bántad meg, hogy nem mentünk este el Alberto-ékkal?

- Nem. - mosolygott, mire megfordultam az ölelésében. - Jobb volt a mi programunk.

- Abban biztos voltam, hogy tetszett. - nevettem fel. - Na. Öltözz fel. - mutattam végig rajta vigyorogva. - Aztán gyere reggelizni. 

- Ilyen házias asszonykám van? - pillantott ki a teraszra. 

- Kifogtad az aranyhalat. - nevettem. 

Fernando is szélesen elmosolyodott, majd hosszan megcsókolt. Átkaroltam a nyakát és úgy viszonoztam a csókjait, melyek hosszú percekig tartottak.

- Na. - toltam el finoman. - Most már tényleg menj. 

- Azonnal, főnök asszony. - hajolt meg félig, mire felnevettem.

.    .    .

- Isleen! Isleen! - hallottam többfelől a nevemet, mire türelmesen odasétáltam a rajongókhoz és széles mosollyal írogattam alá az elém tolt kártyákat és egy-egy képre oda is hajoltam. Volt pár percem, miközben Lauren mással beszélgetett, de ahogy befejezte a társalgást, türelmetlenül dobolt az autó tetején, hogy ideje indulni. Gyorsan az utolsó alkalommal firkálgattam alá, majd az autó felé sétáltam és beültem a hátsó ülésre, menedzserem mellé.

- Van valami még ezen a héten? Mert ha nem, akkor utaznék pénteken Monzába. - fordultam Lauren felé, aki a tabletten húzogatta az ujját. 

- Csütörtökig egy szabad perced sem lesz, de szerintem pénteken már utazhatsz, ha nem jön közbe semmi. Holnap fotózás, este pedig PR rendezvény, kedden délelőtt jótékonysági rendezvény, délután fellépsz, este pedig valami partyba vagy hivatalos, de oda nem kötelező elmenni. Szerdán a stúdióban várnak reggel 10-re, aztán Larry várja a véleményedet az új kollekciójával kapcsolatban szóval be kéne menned a boltjába, este pedig fellépés. Csütörtökön reggel mi találkozunk, átbeszéljük a külföldi fellépéseket, mert sok meghívás érkezik, de nem hiszem hogy mindegyiket be tudjuk sűríteni és jó lenne ha délután még benéznél segíteni Claire-nek a daloknál, mert számít rád és régóta ígérgeted.

- Basszus, Claire. - csaptam a homlokomra. - Totál elfelejtettem, biztos meg fog ölni.
- Szerintem hívd fel holnap reggel.
- Jó, beírom a telefonba, mert tényleg elfelejtem. - elővettem a táskámból a készüléket és ekkor vettem csak észre, hogy két nem fogadott hívásom van, mind a kettő Fernando-tól. Gondolkodás nélkül nyomtam rá a névre, hogy visszahívom. Két csöngés után egy fáradt hang szólt bele.
- Szia.
- Szia. - mosolyodtam el. - Aludtál?
- Készülök. Ma egész nap rohangáltam és edzettem is szóval csak az ágyra vágyom, mert leragad a szemem. Meg persze rád.
- Édes vagy. - nevettem. - De pénteken tudok menni Monzába.
- Komolyan? - élénkült fel a hangja.
- Igen. Már nagyon hiányzol.
- Te is nekem. De te hol voltál?
- Fellépésem volt. Két órás koncertet adtam, aztán csak most lett vége. Ezért nem vettem fel.
- Értem. Jól van, most már tényleg megyek, mert félek hogy kiesik a kezemből a telefon.
- Jól van, aludjál akkor. Holnap beszélünk. Szeretlek.
- Szeretlek. - lágyult el a hangja, majd kinyomta a telefont.
- Ti már itt tartotok? - fordult felém Lauren az ülésen.
- Igen. - mosolyogtam. - Mikor Spanyolországban voltam, én mondtam ki először. És ő is így érez.
- Örülök. - mosolyodott el a menedzser.
A hét, amit Londonban töltöttem, nagyon lassan telt, és az egész napos munka lefárasztott. A lelket az tartotta bennem, hogy mindennap beszéltünk Fernando-val. Azonban minél többet beszéltünk, annál jobban hiányzott és csütörtökön már csak szabályosan szenvedtem egész nap. Pénteken reggel izgatottan szálltam fel a repülőre, de már alig vártam, hogy leszálljak Monzában. Mikor kiléptem a terminálra, egy nagy csoport fogott közre valakit kör alakban. Tekintetemmel Fernando után kutattam, de nem találtam. Azonban ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Isleen? - arra fordultam, amerről a hang jött és mosolyogva pillantottam a francia pilótára.
- Jules. - léptem oda és átöleltük egymást. - Hogy vagy?
- Jól. Örülök, hogy itt vagy. Belgiumban hiányoltalak. Nico! - fordult hátra egy szőke hajú, kék szemű sráchoz, aki mellette álldogált eddig és most keresztbe font karral vizslatott. - Emlékszel rá, ugye?
- Hogy is felejthetnék el egy ilyen szép lányt. - lépett oda hozzám Hülkenberg és adott nekem két puszit, de a bók miatt felnevettem.
- Nem láttátok Fer-t?
- Az urad? Arra valamerre? - mutatott a francia arra a körre, amit először megpillantottam. - Belépett és letámadták. De ahogy nézem, csak gyűlnek.
- Akkor még nem megyek oda. De ti mit csináltok itt?
- Az ő Laura-ját várjuk. - pillantott a német versenyzőre. - Kirángatott.
- Értem. - biccentettem. - Mikor kezdődik az edzés?
- Hamarosan. Szóval szerintem rángasd el onnan az uradat, mert a rajongók nem fognak csitulni.
- Azonnal. - nevettem. - Akkor még találkozunk.
- Szia. - köszönt kórusban a két fiatal pilóta, mire én elhagytam őket és odasétáltam a körhöz. Kissé hátrébb Edoardo-t pillantottam meg és odamentem hozzá.
- Szia. - álltam meg az edző mellett, aki rám mosolygott.
- Megérkeztél, jól van. Nando már húsz perce írogat alá és fotózkodik. Szerintem még nem is látott.
- Tuti nem látott. Szerintem mindenki kitakart.
- Pedig már nagyon várt. Nagyon hiányoztál neki.
- Ő is nekem. - vigyorodtam el. - Na várj.
Leraktam a bőröndömet és visszamentem a rajongókhoz, majd átfurakodtam a tömegen és megböktem Fer vállát.
- Elnézést, lehet egy közös képet?
- Azonnal. - a pilóta nem nézett fel, majd amikor felém fordult, akkor nézett csak felé és ledöbbent. - Ise!
- Hát, szia! - mosolyogtam és közelebb léptem hozzá.
- De jó, hogy megjöttél. - magához vont és hosszan megcsókolt. Mosolyogva karoltam át a nyakát, nem törődve a tömeggel, ami körülöttünk kialakult.
- Menjünk akkor. - engedtem el pár másodperc múlva.
- Hol a csomagod? - nézett körül Fernando zavarodottan, miközben a rajongók félre álltak, hogy szabadon elsétálhassunk.
- Edoardo-nál.
- Ja, hogy ti már találkoztatok. - lépett oda edzőjéhez vigyorogva.
- És velük is. - mutattam Jules-re és Nico-ra, akihez egy barna hajú, szeplős lány lépett oda és hosszan megcsókolta a német pilótát.
- És Laura. - konstatálta Fer, majd elindultunk kifelé a parkolóba.

.   .   .

- Jenssie! - ugrottam Jenson vállára, akit megijesztett a hátulról támadás és összerezzent.
- Issie. - mosolyogva fordult hátra és megölelt. - Megjöttél.
- Meg bizony.
- Fernando hozott ki?
- Igen.
- Jól van. Hogy vagy? Fáradtnak tűnsz.
- Egész héten dolgoztam és rohangáltam. Alig aludtam valamennyit.
- Jaj, Issie. - ölelt magához vigyorogva. - De kis szorgos méhecske.
- Az vagyok. - bólintottam határozottan.
- Tudom, ezért mondtam. - nevetett. - Na jó, lassan ülök be. Itt maradsz megnézni az edzést?
- Persze. - bólintottam.
- Okés.
Kaptam egy fülhallgatót az egyik szerelőtől és már-már szakértői szemmel figyelgettem az edzést. A másfél óra leteltével még megvártam Jenson-t, majd odamentem hozzá.
- Elmegyek ebédelni Fer-hez, nem baj?
- Nem, dehogy. - bólintott.
- Nem leszel egyedül?
- Nem. - erőltetett mosolyt az arcára.
- Jessica miért nem jött?
- Egyrészt volt Belgiumban, másrészt most dolgoznia kell. Japánban van most. De semmi gáz, ebédelek a srácokkal.
- Okés. - dörzsöltem a karját. - Akkor majd jövök, jó?
- Persze.
Felkaptam a táskámat és elhagytam a woking istállót és az olaszok kedvence felé vettem az irányt. Útközben két szőke lány jött szembe, vidáman beszélgetve. Mikor körülbelül egy szintre értünk, az egyik lány megállt és megszólított.
- Te vagy Isleen, igaz?
- Öh, igen. - válaszoltam zavarodottan.
- Örülök a találkozásnak, Jennifer Becks. - nyújtott kezet az alacsonyabb lány.
- Chloe Roberts. - mutatkozott be a másik lány is.
- Nagyon örülök. - mosolyogtam.
- Én is. - bólintott Jenny biztató mosollyal az arcán. - Már korábban is be akartam mutatkozni, csak mindig elkerültük egymást.
- Hát nem annyira járkálok egyedül boxon kívül.
- Igen, ez lehetett az akadály.
- Ne haragudjatok, de most mennem kell.
- Semmi gond, nyugodtan. - mosolygott Jennifer továbbra is. - Majd még beszélünk később.
- Igen.
Azzal hátat fordítottam és tovább sétáltam az olaszokhoz. Mikor beléptem sok szerelő kedvesen mosolyogva köszöntött, mire én is mosolyogva intettem. Fernando a frissen érkezett James Allison és Andrea Stella társaságában állt a kocsi mellett és elmerültek a beszélgetésben. Nem akartam megzavarni őket, így türelmesen várakoztam, amíg befejezik a társalgást. Mikor ez megtörtént, Fer felém fordult és széles mosoly kúszott az arcára, és odalépett hozzám.
- Hát te merre jártál?
- A szabadedzést Jenson-nél néztem. Aztán miközben erre felé tartottam, összetalálkoztam Jennifer Becks-szel és Chloe Roberts-szel.
- Ja, Adrian és Max barátnői.
- Bemutatkoztak nekem, mert mióta kijárok futamokra valahogy sosem tudunk összeismerkedni.
- Jól teszed. - nyomott puszit az arcomra. Barátkozz is csak a lányokkal, túl sok a fiú barátod és a végén féltékeny leszek.
- Van is rá okod. - nevettem fel.
- Jaj, te lány. - csókolt meg. - Inkább menjünk ebédelni.
Felnevettem, majd a kezemért nyúlt és összefonódott ujjakkal indultunk el a vérvörös Motor Home felé.