II. fejezet - What do you feel?

-          Mit akarsz, Fernando? – fordultam felé.

-          Beszélgetni. Két éve úgy mentél el, hogy nem beszéltük meg a dolgokat. Rágódtam azon, mi történt velünk, de nem jöttem rá.

-          Ó, én pontosan tudom mi történt. – vigyorogtam gúnyosan. – Egy szőke cica mica. Az történt! – emeltem fel a hangomat és már nyitottam ki az ajtót, hogy beszálljak a kocsiba, de Fernando elkapta a karomat.

-          Ennél sokkal többről volt szó.

-          Ó, sokkal többről? Mégis miről?

-          Nem... nem tudom. Egyszerűen megingottam, gyenge pillanatom volt. Előtte veszekedetünk és..

-          Nem kell felidézni azt a remek estét. Ott voltam. – szakítottam félbe és összefontam a karjaimat.

-          Szerettelek. Rendbe akartam hozni. De te akkor már Japánban voltál. Azt nem tudom, mikor akartad közölni velem, hogy elutazol.

-          Kaptam egy ajánlatot Fernando. Nem akartam elutazni. Nem érted? Szerettelek. Mindennél jobban. Képes lettem volna érted eldobni az álmaimat, csak azért, hogy veled lehessek egy életen át. De te csúnyán alám vágtál Fernando. Nagyon, nagyon csúnyán.  Mikor ez megtörtént első dolgom volt, hogy hívjam az ügynökséget, elmegyek. Messze akartam tőled lenni. Nem akartam, hogy hívogass, hogy könyörögj, hogy esdekelj. Mert lettem volna olyan nyomorult, hogy visszafogadjalak. – kissé felemeltem a hangomat. – Mert szerettelek. De neked nem számított. Két év alatt rájöttem, talán hiba volt. Hiba volt az egész, amit elkezdtünk, és amit nem zártunk le. Soha nem zártuk le a kapcsolatunk Fer. Soha. Nem mondom, hogy sajnálom, hogy megismertelek, mert nincs így. Csak azt sajnálom, hogy voltam olyan ostoba és beléd szerettem.  Jó éjszakát. – azzal a lendülettel bevágódtam a taxiba és azonnal jeleztem a sofőrnek, hogy induljon.

Miközben hazafelé autóztunk kibuggyantak a könnyeim. Az évek óta elfojtott, lelkem mélyére nyomott érzelmek feltörtek és senki nem tudta őket visszatartani. Halkan zokogtam a kocsi hátsó ülésén és mikor hazaértünk előredobtam a pénzt és kiszálltam az autóból. Sietve vágtam át a portán, nem néztem a portásra, akinek azonban éreztem aggódó tekintetét. A lift nagyon lassan vánszorgott föl a mi emeltünkre és hálás voltam, mikor végre elértem a lakást, majd a szobát és zokogva borultam le az ágyra. Két éve nem sírtam, mert anno annyit sírtam, hogy nem maradt könnyem. Most bepótlom, úgy éreztem. Olyan sokáig sírtam, hogy végül valahogy elaludtam. Másnap reggel azonban betakarva, a cipőmtől, ékszereimtől megszabadulva ébredtem az ágyamban. Az éjjeliszekrényen egy kis cetli és egy bögre kávé várt.

„Fernando elmesélte mi történt este. Sajnálom. Reggeli van az ebédlőben. Vigyázz magadra. V.”

Fáradtan elmosolyodtam, majd az italért nyúltam és bekapcsoltam a TV-t. A telefonomért nyúltam amin már akadt pár nem fogadott hívás Jules-től és Jaime-től. Fáradtan megdörzsöltem a szememet, miközben visszahívtam először Jules-t.

-          Halló.

-          Szia, Jules.

-          Blance, már ezerszer hívtalak, jól vagy?

-          Persze, semmi gond.

-          Biztos?

-          Igen. Ne aggódj. Minden rendben.

-          Délután jössz le?

-          Ez csak természetes. – mosolyogtam fáradtan.

-          Jól van, akkor, szia.

-          Szia, majd hívlak.

Gyorsan elmentem tusolni. Lefürödtem, majd felöltöztem. Egy Superman-es pólót, sötétkék, szegecses rövidnadrágot, valamint piros magassarkút vettem fel. Megcsináltam a sminkemet, hajamat pedig magas lófarokba fogtam és leültem reggelizni. Már épp a reggelim végénél tartottam, amikor csöngettek. Felálltam és az ajtóhoz siettem. Nem lepődtem meg azon, ki áll ott.

-          Miért nem hívtál vissza? – kérdezte Jaime két puszi után.

-          Reggeliztem. Gyere be. – félre álltam az útból hogy a spanyol be tudjon jönni.

Jaime belépett a takaros kis lakásba és az étkező felé sétált. Leült a velem szembeni székre és én is helyet foglaltam. A spanyol a kezébe vett egy gyertyatartót és azt forgatta az ujjai között, tudtam, hogy valamit mondani akar, de mégse teszi. 

-          Mi nyomja a lelkedet, kedves J.

-          Érzel még valamit Fernando iránt?

-          Huh, te aztán nem teketóriázol. – vigyorogtam.

-          Komolyan kérdezem. – nézett kék szemeivel az enyéimbe.

-          Nem. Már semmit. – felálltam és a konyhába kezdtem pakolni a reggeli maradványait. 

Jaime követett a konyhába és hozta az asztalon hagyott tányérokat.

-          Köszi. – vettem el és bepakoltam a piszkos edényeket a mosogató gépbe. – Miért kérdezed. – hátat fordítottam a pultnak, így kerülve szembe a spanyolnak. Megtámaszkodtam a kezeimmel és a fiút fürkésztem.

-          Mert… - Jaime közelebb lépett és arca már tíz centire volt az enyémtől. Egyre közelebb hajolt és már tudtam mi fog ebből kisülni. Végül megcsókolt. Hosszú, de mégis gyengéd csók volt, amit viszonoztam. Pár másodperc múlva azonban eltoltam.

-          J… - kerestem a szavakat, mert nem tudtam mit is mondhatnék és mit is érzek jelen helyzetben a fiú iránt. Aki mellesleg három évvel fiatalabb volt nálam.

-          Ha idő kell, csak mond meg. – próbálta elkapni a pillantásomat a spanyol.

-          Nos, igen. Lehet, arra szükségem lenne. – mosolyogtam halványan.

-          Természetes. – biccentett Jaime, majd az ajtó felé indult én pedig utána. Mikor kilépett az ajtón, még szembe fordult velem.

-          Lejössz még ma a pályára?

-          Le, persze. – bólintottam.

-          Akkor, szia. Még találkozunk. – nyomott egy puszit az arcomra a spanyol mire elmosolyodtam.

-          Szia.

Ahogy bezártam az ajtót, egyből hívtam Valeryt és mindent elmeséltem neki. A tegnap esti párbeszédünket Fernandoval és a ma reggelt Jaimevel.

-          Hű. – ennyit reagált hirtelen barátnőm, mikor befejeztem a monológot.

-          Bizony hű.

-          És mit fogsz most tenni?

-          Őszintén? Fogalmam sincs.

-          Mit érzel Fernando iránt?

-          Semmit már.

-          Ez biztos?

-          Teljesen.

-          Jó. És Jaime?

-          Nem tudom. Több mint barátság, de nem szerelem. Még.

-          Hát akkor, eldőlt.

-          Talán.

-          Na, jó, szedd össze magadat, aztán futás a pályára.

Vigyorogva kinyomtam a telefont, majd készülődni kezdtem. Megigazítottam a sminkem és a hajamat, majd egy kék Vintage táskába bedobáltam a fontosabb kellékeket és elhagytam a lakást. Bevágódtam a fekete Audiba és a pálya felé hajtottam. A V.I.P. parkolóban volt egy kis nézeteltérés, de felhívtam Jules-t és ő kijött elém a parkolóba, ahova végül meg tudtam állni. Mikor kiszálltam, a francia odasétált hozzám és két puszival köszöntött. 

-          Milyen volt a reggeled? – karolta át a derekam.

-          Kellemes. – hazudtam. – Semmi különleges.

-          Az jó.

-          És neked? Hogy telt?

-          Nem én futottam. Csak tébláboltam, meg a főnökökkel beszéltem. Nico már nagyon vár.

-          De kis aranyos. Ő vele is olyan rég nem találkoztam.

-          Mindig ezt hajtogatja ő is.

Miközben az istálló felé sétáltunk, Fernando jött szembe az egyik szerelőjével társalogva. Tekintete rám, majd Jules még mindig engem átölelő karjára villant, de nem köszöntünk. Elhúztam a számat, majd tovább beszélgettem a franciával. Mikor elértük a Force India istállóját, egyből kiszúrtam a szőke, fiatal pilótát és mosolyogva odaszóltam neki.

-          Szia, Nico. – a srác egyből rám kapta a tekintetét és hozzám sétált, majd átölelt.

-          Blance. Úristen, ezer éve nem láttalak.

-          Mindenki ezt mondja. – nevettem.

-          Talán nem véletlen. – fürkészett a fiatal pilóta tekintetével. – Mi van veled?

-          Meg vagyok köszönöm. Te viszont rengeteget változtál.

-          Te sem panaszkodhatsz. Gyönyörű vagy.

-          Köszönöm. – mosolyodtam el. Tekintetemet körbejárattam a Force India istállóján és megpillantottam egy engem figyelő, barna szempárt. Azonnal felismertem a skót pilótát. Nico oda is kísért hozzá.

-          Blance, ő itt a csapattársam, Paul di Resta. Paul, őt is egy nagyon kedves barátnőm, Blance Genger. – végzett gyors bemutatást a német pilóta, mire kezet ráztunk.

-          Nagyon örülök. – mosolygott az angol, mire bólintottam.

-          Én is.

-          Na, te lány. Mesélj, hol voltál ennyi ideig? Átjössz a Motor Home-ba valamit meginni?

-          Persze. 

Azzal intettem Jules-nek, hogy mindjárt visszajövök, aki biccentett. Miközben meséltem a bokszutcán át sétáltunk a Motor Home felé, ismét Fernando jött szembe. Most azonban egyedül. Tekintete rám, majd Nicora villant és megállt előttem.

-          Beszélhetnénk?

-          Nem zavar, hogy én is épp beszélgetek? – vetettem rá gyilkos pillantást.

-          Nico, elrabolhatom egy pillanatra? – Fer inkább a német pilótától kérdezte meg.

-          Nem. – válaszoltam helyette. – Most vele beszélgetek. Miért nem tudod elviselni, hogy nem te vagy a középpontban?

-          Két perc. – sziszegte és odébb húzott. Nico értetlen pillantásokat lövellt felém, de csak megráztam a fejemet, hogy ne is érdekelje.

-          Mi van? – rántottam ki a kezemet gyengéd szorításából.

-          Egy dolgot kérek tőled. Mond azt, hogy már nem jelentek számodra semmit. Mond ki ezt úgy, hogy a szemembe nézel. Akkor pedig békén hagylak. Soha többet nem szólok hozzád.

A spanyol ijesztően közel állt nekem pedig száguldott az ereimben a vér. Nem tudtam, mit válaszoljak, mi a valóság, mi az, amit igazából érzek. Lehet, hogy csak áltatom magamat azzal, amikor azt mondogatom, hogy már semmit nem érzek iránta. Lehet, hogy az egész hazugság. Fernando az arcomat fürkészte én pedig nem tudtam, mi is a valóság.