V. fejezet - Just the rote

Ne haragudjatok, ez fájdalmasan rövid lett :DDD de igazából nem akartam ebbe a részbe beletömködni az izgalmakat ;) készüljetek fel rá, hogy a VI. fejezeteben egymás után jönnek a meghökkentő fordulatok és az izgalmak tárháza ;)

Fernando az asztalhoz hozta az italokat és beszélgetni kezdtünk. Meséltem neki az utazásaimról, hogy mennyi csodálatos helyet fedeztem fel, mennyi híres emberrel ismerkedtem meg és hogy mennyi élménnyel, illetve tapasztalattal gazdagodtam. Ő is sokat mesélt arról, merre járt, mit csinált, amikor épp nem a versenyautójában ült. 

-          Tudod. – játszottam az ujjaimmal a poháron. – Pár hónapja még nem gondoltam, hogy most itt fogok ülni veled, és ilyen felszabadultan fogunk beszélgetni az elmúlt időről.

-          Hát, ezt valahogy én se hittem. Nem tudtam, visszatérsz-e valaha, és ha vissza is térsz, találkozok-e veled.

Hosszan álltam a spanyol pillantását. Láttam rajta, hogy nagyon kattog az agya és valamit mondani akar.

-          Én… - nyílt a szája, de ekkor hirtelen megszólalt az Example-től a We’ll Coming Back.

-          Csak egy pillanat.

Felmutattam a mutató ujjamat, hogy várjon egy percet majd a nagy fekete táskámba a telefonom után kezdtem kutatni. Elliot John egyre hangosabban énekelte a számát és én pedig idegesen kutattam utána, de végül felkaptam a készüleket. 

-          Szia, J. – szóltam bele a telefonba.

-          Merre jársz?

-          Itt vagyok a Ferrari Home-jában.

-          Mit keresel te ott? – lepődött meg.

-          Gyere ide.

-          Két perc se.

-          Oké, siess.

Kinyomtam a telefont, majd visszadobtam a táskába. Visszafordultam Fernandohoz.

-          Mit akartál mondani?

-          Semmit. – rázta meg fájdalmas mosollyal a fejét a spanyol.

-          Hát jó. – mosolyogtam.

Pár pillanatig csendben üldögéltünk, mikor hirtelen valaki hátulról átölelt.

-          Ez gyors volt. – mosolyogtam és hátrafordultam a széken.

-        Siettem hozzád. – Jaime lehajolt és megcsókolt. Aztán pedig kezet nyújtott Fernandonak. A másik spanyolon látszik, hogy habozik, de végül elfogadta barátom jobbját. – Ti mikor békültetek ki?

-          Ma reggel. – mondtam túl gyorsan és határozottan Ferre pillantottam, hogy ő se mondjon mást.

-          Na, akkor örülök. – mosolygott Jaime, majd felhúzott a székről. – Hol akarod nézni az időmérőt?

-          Nem tudom.

-          Gyertek a Ferrarihoz. – szólt bele a beszélgetésbe Fernando.

-          Okés. Akkor, én még beköszönök valahova és tíz perc múlva találkozunk a Ferrarinál.

-          Mindenképpen. – mosolyogtam. Felkaptam a táskámat, majd odalépettem Jaimehez. Ő a derekamnál fogva húzott magához és hosszan megcsókolt. Pár pillanat múlva eltoltam, hogy Fer ne érezze rosszul magát emiatt. – Tíz perc. Jössz? – fordultam az utolsó szónál Fernando felé, aki mereven bólintott és az istállók felé vettük az irányt. 

Mikor már pár lépésre eltávolodtunk, a Ferraris is felvette a napszemüvegét és lassan sétáltunk egymás mellett. Egyikünk sem sietett. Fer a földet nézte, úgy szólt hozzám.

-          Miért nem mondtad el neki, hogy este békültünk ki?

-          Nem kell mindenről tudnia. – feleltem.

-          Milyen kapcsolat az, ahol nem tudsz mindent a szerelmedről? – emelte fel végül a fejét és rám pillantott.

-          Nem vagyunk együtt olyan régóta. Lesz időm elmondani neki.

-          Így gondolod? Hosszú távra tervezel vele?

-          Illik ilyennel beszélni az exeddel? – vigyorogtam.

-          Hát én nem tudom. – vonta fel a szemöldökét. – Csak annyit mondok. A mi kapcsolatunk jó volt. Nem volt egymás előtt titkunk.

-          Biztos vagy benne? – húztam az agyát.

Fernando megtorpant és rám pillantott. Én is megálltam. Láttam rajta, hogy a spanyol agya kattog, mire szélesen elvigyorodtam. Fer végül elmosolyodott, majd megrázta a fejét és tovább sétáltunk.

-          Szóval titkoltál előlem dolgokat.

 

Sejtelmesen mosolyogtam, mire szélesen elmosolyodott, majd oldalvást, a derekamnál fogva félig magához húzott és nyomott egy puszit az arcomra. Annyira lesokkolt, hogy egy pillanatra el se tudtam húzódni. Azonban ő gyorsabban kapcsolt. Elengedte a derekamat és hátrébb lépett. 

-          B…

-          Én… ez mi volt?

-          Ne haragudj. Csak a megszokás.

-          A megszokás. – bólintottam elgondolkodva, monotonon.

-          El tudjuk felejteni? Mint ha meg se történt volna.

-          Öh, hát persze. – igazítottam meg a hajamat.

-          Akkor jó. – bólintott.

Hála az égnek pár lépés választott el a piros-fehér istállótól. Fernando elment átöltözni én pedig hátrébb mentem és leültem a piros bőrfoteljébe. Hamarosan Jaime is megjelent. Fer ekkor már a kocsiban ült és pillanatokon belül kezdődött is az időmérő. 

-          Azért hiányzik. – szólalt meg Jaime mellettem a Q2 környékén.

-          Mégis micsoda?

-          Ez az egész. Verseny, időmérő, izgalmak, minden.

-          Még nincs veszve minden. – simítottam meg a hátát.

A spanyol rám mosolyogott, majd visszafordultunk a képernyő felé. A Q3 gyorsan lement, Fernando a hatodikként rajtolhat holnap. Mikor kiszállt a kocsiból, én Jaimehez fordultam.

-          Megkeresem Valery-t.

-          Jó. Utána egy késő délutáni ebéd?

-     Tetszik. Tíz perc és itt vagyok. – röviden megcsókoltam a spanyolt, majd a hátsó ajtón át indultam el a McLaren boksza felé. 

Mikor beléptem, egy kis ideig járattam a tekintetemet, mire végre megtaláltam a barátnőmet.

-          Val. – léptem oda hozzá. – Mesélnem kell valamit.

-          Na mesélj. – vigyorgott a lány.

-          Történt ma valami igazán furcsa.

Leültünk két székre és mesélni kezdtem. Elmeséltem a beszélgetésünket Fernandoval és azt a bizonyos puszit.

-          Tudod, mi a legijesztőbb?

-          Micsoda?

-       Hogy lehet, mégis csak áltatom magamat azzal, hogy nem érzek iránta semmit. Tudod, tegnap este újra előjött belőle az a Fernando, akit én megismertem még három éve. Ma egész nap olyan természetesen viselkedtünk egymással, mint régen. Valószínűleg belőle ez is váltotta ki az automatikus reakciót. És bennem is hirtelen az volt, hogy ez természetes.

-          Azt akarod mondani, hogy valami fellobbant?

-          Attól félek, igen.

-          Miért félsz?

-      Mert nem akarok újra sérülni. A szívemet két éve porrá zúzta, és most, úgy ahogy újra épült. De ha még egyszer megtörténne, abba belepusztulnék szerintem.

-          Adhatnál még egy esélyt.

-          Még nem tudok. Abban sem vagyok biztos, hogy ő teljes szívét beleadná-e, ha újrakezdenénk.

-          Kipuhatolózzam?

-          Megköszönném. – mosolyogtam hálásan.

-          Na, jó. Akkor majd este mondok fejleményeket.

-          Mindenképp. Szia.

Azzal felálltam és visszasétáltam a Ferrari istállójába. Az egész olasz csapat elment ebédelni, így mi is velük tartottunk Jaimevel. Egy kis utcai étterembe mentünk, ahol rengeteg asztalt kellett összetolni, hogy mindenki elférjen. Azért mindenkinek feltűnt a nagy tömeg és páran oda is jöttek kérni autogramot vagy tőlem, vagy Fernando-tól, Jaime-től vagy Felipe-től. A késői ebéd közben hosszan beszélgettünk és kezdtem úgy érezni magamat mint régen. Mikor a Ferrari nagy családjába még én is bele tartoztam. Hat körül vitt haza Jaime. Fáradt voltam, kimerült és már csak egy tusolásra vágytam. Miután lefürödtem és fürdőköpenyben készültem lemosni a sminkemet csörgött a telefon. Meglepett, kinek a neve díszeleg a kijelzőn.

-          Mi van veled, Fer? – szóltam bele.

-          Nem akarsz lejönni?

-          Hova?

-          A ház elé. Itt álok.

-          Felejts el. – mosolyogtam. – Lefürödtem, most mosom le a sminkem, ma már nem szánok rád időt.

-          Akkor engedj fel.

-          Nem. Nincs már erőm. Randim van az ággyal.

-          Csak egy kicsit.

-          Na jó, leszólok a portásnak, hogy engedjen fel. De csak 5 perc.

-          5 perc. – bólintott a spanyol, majd kinyomtam a telefont.