12. fejezet

Na, hoztam nektek egy új szereplőt :D Kiváncsi vagyok mit szóltok hozzá. Igazából ebben a részben még nem annyira lehet megtudni kis is ő, mi is ő és hogyan kapcsolódik Celestehez, sőt még a nevét sem osztottam meg veletek, de hát kell valami csemege a következő részre, nem igaz? :D  Na, jó olvasást :) Puszi :*

 Beléptem a Brentford-i lakásba és mélyen magamba szívtam az otthon megnyugtató illatát. Alig egy éve volt miénk ez a csodálatos lakás, de én minden porcikájáért rajongtam. A letisztult, elegáns színvilág, a hatalmas ablakok, a tágas tér az első percben magával ragadott. Mikor megláttam az Interneten, már tudtam, nekem ez kell, és nem más. Élőben pedig még csodálatosabb volt. Most mégis valahogy más volt. Hiányzott belőle egy személy. Megráztam a fejemet és beljebb léptem a lakásba.

-          Kérsz valamit inni? – fordultam hátra Lewishoz, aki az ajtóban álldogált.

Nagyon rendes volt tőle, hogy ma hazahozott. Egy szava nem volt ez ellen és teljesen megértette a helyzetemet. A repülőúton kellemesen elbeszélgettünk és ez által jobban meg is ismertük egymást. A repülőtérről még együtt furikáztunk át hozzám és fel is kísért az ajtóig.

-          Egy pohár vizet elfogadnék, köszönöm.

-          Gyere akkor. – invitáltam. – Nyugodtan ülj le a kanapéra, azonnal viszem. 

A brit pilóta a lakást szemlélve haladt a kanapé felé, majd helyet foglalt az egyik kék huzatú díványon, a társalgóban. Én megtöltöttem két poharat vízzel, majd utána mentem és leültem a másik kanapéra. 

-          Gyönyörű a kilátás.

-          Köszönöm szépen. Én is egyből beleszerettem. Valódi álomlakás.

-          És most mi lesz?

-          Hogy érted?

-          Hát, ha szakítottatok, kié lesz a lakás?

-       Nem tudom… - sóhajtottam. – Gondolom el lesz adva. De a szívem megszakad érte. Azt hittem itt fogom leélni az életem hátralevő részét… az a helyzet nem akarok elköltözni innen. Inkább kifizetem Peternek azt a felét, amit ő beleölt, de nem hagyom itt ezt a lakást.

-          Megértem. Én se tenném. 

Még körülbelül egy húsz percet beszélgettünk, majd Lewis felállt, hogy ideje lenne indulnia.

-          Jó persze. – bólintottam és elvettem tőle a poharat. – Köszi hogy hazahoztál.

-          Semmiség.

-          Üdvözlöm Roscoet. – mosolyogtam már az ajtóban állva.

-          Átadom neki. – vigyorgott vissza a brit pilóta, majd beszállt a liftbe. 

Bezártam az ajtót, majd a fürdő felé igyekeztem. Letusoltam, megmostam a hajamat, majd felvettem egy kényelmes, otthoni szerelést. Főztem magamnak egy nyugtató zöld teát és a kedvenc magazinommal a kezembe terültem végig az egyik fehér díványon. Épphogy tíz perce olvastam az egyik cikket, mikor megcsörrent a telefonom. Érte nyúltam és mosoly kúszott az arcomra, mikor megláttam, ki hív.

-          Mit csinálsz most? – szólt bele a telefonba a férfi.

-          A kedvenc magazinomat olvasgatom és igyekszem kipihenni az út fáradalmait.

-          Milyen volt az út Lewis-szal?

-          Jó. Nagyon rendes volt, szinte végig beszélgettük. Rengeteg mindent megtudtam róla.

-          Akkor ennek örülök. Amúgy jól vagy?

-          Milyen értelemben?

-          Pontosan tudod, milyen értelemben gondolom.

-          Hát… - sóhajtottam. – Fáj. Nem kicsit. De ma még nem sírtam. Még. Lewis nem hagyta, hogy sírjak.

-          Helyes. Nem is szabad.

-          Tudom, de nem könnyű. Az a baj, kezd mardosni a magány.

-          Nincs valaki, akit áthívhatnál?

-       Hát, az a helyzet nincsen erőm. Mindenki kérdésekkel bombázna, hogy és mint történt, mikor történt és a többi és a többi. Ehhez jelen helyzetben se energiám, se kedvem.

-          Valakivel pedig beszélned kell róla.

-          Már kiöntöttem a szívem neked, aztán Lewisnak. Ez már kettő. Elég.

-          Ahogy gondolod. De sajnos most mennem kell. Este még felhívlak, jó?

-          Persze, menj csak. Akkor beszélünk. Szia.

-          Szia.

Bontottam a vonalat, majd az asztalra helyeztem a készüléket és újra elmerültem a magazinban. Körülbelül egy óra múlva halk motoszkálást hallottam a bejárati ajtó felől. Mintha valaki be akart volna jönni. A kezembe fogtam az első ütőképes tárgyat, ami jelen esetben most egy fém váza volt és elindultam az ajtó felé. Mire odaértem, a zár kattant és az ajtó kinyílt. Ijedtemben hozzá is vágtam a „betörő” fejéhez a tárgyat, aki sziszegve kapott oda a helyhez. Mikor rájöttem, ki is áll az ajtóban, teljesen kikeltem magamból.

-          Te mégis mit keresel itt? – emeltem meg a hangomat.

-          Celeste… - hozzám akart érni, de elrántottam a karomat. – Miért nem veszed fel a telefont?

-          Jaj, kedvesem, vajon miért nem? Várj, hagyj gondolkozzak. Ja, megvan. Mert megcsaltál!

-          De ez nem úgy volt, ahogy gondolod.

-     Aha, hát persze hogy nem. Sosincs úgy. Tudod mit, adok egy jó tanácsot. Felejts el és húzz a fenébe! – löktem meg a mellkasát.

-          Ez az én lakásom is.

-      Nem mondom még egyszer, hogy húzz már innen. – kinyitottam az ajtót és elkezdtem rajta nagy nehezen kilökdösni a férfit.

-          Te normális vagy?! Mégis hova mennék.

-    Oh, ne aggódj. Biztos van egy kurvád, aki befogad. – azzal hangosan bevágtam az ajtót és gyorsan ráfordítottam a zárat, nehogy vissza tudjon jönni. 

Zokogva csúsztam le a hideg padlóra és felhúzott térdeimet átkulcsoltam. Nem tudom mennyi ideig ülhettem oda sírva, de szinte már fizikai fájdalmat éreztem a sok sírástól. Fernandonak igaza volt. Nem kezdhetek önmarcangolásba. Fel kell hívnom valakit. Csak ő segíthet most. Feltápászkodtam a kőről és az üveg asztalig botorkáltam. Miközben letöröltem a könnyeimet, bepötyögtem a már jól ismert számot. A vonal túlsó végén három csengés után felvették.

-          Igen?

-          Szia, én vagyok. – hangom erőtlen volt és kimerült.

-          Celeste? Mi a baj?

-          Ide tudnál jönni?

-          Az a helyzet, hogy…

-          Kérlek… - suttogtam erőtlenül. – Légy szíves…

-          Hol vagy most? – hallottam mély sóhajt a vonal másik végéről.

-          Itthon.

-          Jó, húsz perc és ott vagyok.

-          Köszönöm. 

Kinyomtam a telefont és visszaültem a fehér kanapéra. Nem tudtam mit csinálni az alatt az idő alatt, amíg a férfire vártam. A perceket számoltam és imádkoztam, hogy felgyorsuljon a mutató. Végül csengettek. Nagyon nehezen felálltam a kanapéról és az ajtóhoz sétáltam. Elfordítottam a zárat és szélesre tártam. Ahogy megpillantottam a férfit egyből a nyakába ugrottam ő pedig szorosan a karjába zárt.

-          Köszönöm, hogy itt vagy. – fúrtam arcomat a vállába ő pedig a hátamat kezdte simogatni.