13. fejezet

Végre, hosszú szünet után meghoztam nektek a következő részt. :) Remélem bejön :) A fiúcska, akiről szó van, itt láthatjátok: Wikipédia | Kép 1 | Kép 2 | Kép 3

Hosszan öleltük egymást a férfivel, majd elengedett és kicsit hátrébb tolt, hogy végig tudjon mérni.

-          Celeste, annyira megijesztettél. Mi történt?

-   Szakítottunk.  – újra előtörtek belőlem a könnyek és közelebb húzódtam Jameshez, hogy megint megölelhessem. A férfi habozás nélkül a karjaiba zárt és igyekezett megnyugtatni.

James a bátyám volt. Jobban mondva csak a fél bátyám, de én úgy éreztem, mintha az édes testvérem lenne. Mikor anya és apa elváltak, még csak hat éves voltam.  Anya önző módon elhagyott minket, apára hagyta a nevelésemet és lelépett egy másik országba.  Apa hősiesen állta a strapát, elkezdett felnevelni egyedül, nagy nehézségek árán. Tíz éves koromig csak ketten voltunk és nagyon összenőttük. Mindent meg tudtam vele beszélni és soha nem voltak vitáink. Ekkor történt azonban a fordulat az életembe. Apa megismerkedett egy nővel, akinek már volt egy idősebb fia. Először nem volt túl komoly a dolog köztük, aztán egyre jobban egymásba szerettek és apa elvette Chelseat. Összeköltöztünk, mi négyen. Apa, én, Chelsea és James. Az elején mind a kettőjüket ki nem állhattam, mert úgy gondoltam, beletapostak csodás életünkbe ezzel mindent elrontva. Ahogy teltek az évek és én is növekedtem, egyre jobban kezdtem kijönni a fiúval. Igazán jó testvéri kapcsolat alakult ki közöttünk és minden versenyén ott voltam. Mert igen. Ő miatta csöppentem bele az autósportba. Valamint miatta is találkoztam Peter-rel. Nem csak testvér volt, hanem legjobb barát is. Ugyan a kapcsolatunk sosem volt zökkenőmentes, sőt néha igazán viharosra sikeredett, de mégis mindig mindenben számíthattam rá. Ez most is így volt. Csak álltunk az ajtóban, én zokogtam, ő pedig vígasztalt. Nem kérdezett semmit, nem mondott semmi, nem volt türelmetlen, nem sürgetett. Ez az, amit imádtam bene és szinte ő volt az egyetlen ilyen személy. Nem kérdez, csak meghallgat és megért. Tíz perc után már én éreztem rosszul magam, hogy szinte a folyosón állunk, ezért elengedtem és kicsit hátrébb léptem.

-          Ne haragudj, gyere be.

-        Miért haragudnék? – simította végig a vállamat a bátyám, majd belépett a lakásba és bezárta az ajtót. – Nem beszélünk róla, igazam van?

-       Szeretném elmondani mi történt… - sóhajtottam. James sohasem faggatózott. Úgy volt vele, ha az ember nem akar beszélni a problémájáról, nem fog. – Üljünk le. Kérsz valamit?

-          Nem. Inkább én főzök neked egy teát. Ne ugrálj.

-          Imádlak.

Leültem egy fehér huzatos kanapéra és onnan figyeltem James tevékenykedését. Mozdulatai nyugodtak és kifinomultak voltak, sosem kapkodott. Miután megfőzte nekem a teát mellém telepedett a kanapéra. Nem kérdezett semmit, várta, hogy magamtól kezdjem el a történetet. Mindent elmeséltem neki az elejétől a végig. Hogyan indult romlásnak a kapcsolatunk az ausztrál futam után, hogyan váltak mindennapossá a veszekedések és az üvöltözés, és hogy Peter hogy döfött belém egy utolsó a tettével.

-     A legrosszabb az, hogy mikor Fernandoval volt este, meg ma mikor hazarepültünk Lewisszal, teljesen el tudtam lazulni, kezdtem elfelejteni a dolgokat. Ma viszont mikor megjelent, teljesen tönkrementem. Összezuhantam, összetörtem újra. Úgy nézhettem ki, mint amikor Fer rám talált. James, annyira rosszul vagyok.

-          Hogyan tudok neked segíteni?

-          Itt maradsz ma estére? Nagyon szépen kérlek. Nem akarok egyedül lenni.

-          Hát persze hogy itt maradok. – nyomott puszit a fejem búbjára a pilóta. – Tudod, hogy bármit megteszek, amit csak kérsz.

-          Ruby nem fog kiakadni?

-          Nem, dehogy. Küldök neki egy üzenetet. Meg fogja érteni.

-          Nagyon szeretlek Jamie. Nem tudom, mit tennék most nélküled.

-          Én is szeretlek, Cele. – húzott közelebb magához.

…

Teltek múltak a napok és nagyon- nagyon nehezen, de kezdtem kimászni a gödörből. James még két éjszakát ott aludt nálam, ami hihetetlen jó érzéssel töltött el. Ferrel is napi szinten tartottuk a kapcsolatot, mindennap beszéltünk egy negyed vagy fél órácskát. Péntektől- vasárnapig pedig figyelemmel követtem a bahreini nagydíjat. Igazán izgalmas futamnak ígérkezett, de őszintén, nekem nem igazán tetszett a végeredmény. Egy olyan pilóta sem állt a dobogón, akik közel álltak volna a szívemhez. Miután befejeződött a futam tovább írtam a dogát, amit elkezdtem, de a futam miatt nem tudtam befejezni. Mikor úgy ítéltem meg, hogy elég idő telt el ahhoz, hogy Fernando-t felcsörgessem, a telefonért nyúltam. A spanyol nagyon nem akarta felvenni a készüléket és a hetedik csörgésnél már úgy voltam vele, leteszem, mikor végre beleszólt.

-          Szia, Cel.

-          Szia. – mosolyodtam el. – Néztem.

-          És?

-          Hát… lehet nem kéne kinyilvánítanom a véleményemet.

-          Ne is mond. Otthon vagy ezen a héten?

-          Igen, persze, miért?

-          Befogadsz pár napra?

-          Mit szeretnél itt csinálni? – mosolyogtam.

-          Van egy kis dolgom Londonban, meg amúgy is régen találkoztunk.

-          Inkább nálam, mint valami puccos szállodába?

-      Nem akarok felesleges kiadásokba bocsátkozni. Ha van itt egy kedves barátom, most miért fizessek pár éjszakáért.

-          Egy hete már kidobtál rám egy kis pénzt az egy éjszakamért.

-          Az teljesen más volt. – komolyodott el a hangja. – Neked akkor erre volt szükséged.

-          Jó, legyen, gyere. – vigyorodtam el.

-          Akkor holnap tíz körül ott vagyok.

-          Várlak.

-          El is vártam volna. – hallottam, ahogy a spanyol vigyorog.

Mosolyogva kinyomtam a készüléket, majd tovább pötyögtem a gépen.

…

Másnap reggel, mikor befejeztem a reggelit és az asztalról kezdtem lepakolni, csöngettek. Széles mosollyal az arcomon indultam el a bejárati ajtóhoz, és szélesre tártam azt. 

-          Jó reggelt. – vigyorgott a pilóta, kezében egy gyönyörű csokorral, amit át is nyújtott.

-          Ezután már jó lesz. – mosolyodtam el és nyomtam két puszit a spanyol arcára. – Köszönöm. Gyönyörű, be is teszem vízbe. Addig gyere be.

Besétáltam a konyhába és levettem egy gyönyörű üvegvázát az egyik polcról, megtöltöttem vízzel, majd beletettem a csokrot.

-          Valamit hozhatok inni? – kiabáltam ki.

-          Egy kávé jól esne. – lépett be a spanyol a konyhába.

-          Azonnal. – léptem oda a kávéfőzőhöz. – Nyugodtan leülhetsz, mindjárt megyek.

-          Zavarlak?

-          Ja, nem, dehogyis. Nem azért mondtam, csak gondoltam leültél volna.

-          Szívesen maradok itt.

-          Ahogy gondolod. – mosolyogtam rá. 

Miután lefőtt a kávé, visszamentünk a társalgóba és leültünk egy kanapéra. Hosszan beszélgettünk, mikor meg nem szólalt a csengő. 

-          Mindjárt jövök, jó?

-          Persze.

Odasiettem az ajtóhoz és szélesre tártam azt. Aki azonban ott állt, teljesen lesokkolt. A férfi félve mosolygott rám és felém tartotta a csokrot.

-          Szia.

-        Mit keresel itt? – kivettem a kezéből a virágok kötegét, ami magamban meg kellett jegyeznem, igen szép volt.

-  Beszélni szeretnék veled. Nagyon sajnálom, és remélem meg tudnánk oldani a problémát. – Peter végigsimította a karomat.

-          Nem, nem hiszem, hogy megtudnánk.

-          De… legalább hagyj menjek be. Beszéljük meg.

Végigmértem a fiatal pilótát, és elborzasztott, amit láttam. Mintha fogyott volna, szemei alatt sötét karikák húzódtak, arca ijesztően fehér volt. Messze nem volt a régi.

-          Nem, Pete. Nem alkalmas most.

-          Van nálad valaki? – a pilóta megpillantotta az előszobában álló piros bőröndöt. Hamar leesett neki, kié is az. – Hogy kerül ide, azaz ember?

-          Londonban lesz pár napig, dolga van itt, bejött meglátogatni.

-          Itt fog lakni?

-          Igen.

-          Mi? – a pilóta felháborodott. – Van köztetek valami?

-          Peter, higgadj már le! Csak egy barát.

-          Celes, kérlek. – a pilóta újra könyörgőre váltott és nekidöntötte a hátát és lecsúszott a padlóra. – Nincs hova mennem, szállodába lakok már mióta.

-          Sajnálom. Nem. Gondolkodhattál volna előre. Most menj el, jó?

-          Cele, ne.

-          De. Szia. – az ajtót kezdtem tolni befelé, mire Petenek fel kellett állnia.

-          Cel, ne.

-          Szia. – végleg bezártam az ajtót és ráfordítottam a kulcsot.

Megtörten sétáltam vissza a kanapéhoz, és lerogytam Fernando mellé a kanapéra, a csokrot pedig az asztalra dobtam.

-          Peter?

-          Igen. – feleltem megtörten. A spanyol átkarolt és megdörzsölte a hátam.

-          Jól vagy?

-          Szörnyen néz ki. Segítenem kellett volna neki.

-          Celeste, nem kell. Nem kötelező. Ő okozta magának a bajt.

-          De…

-          Nincs, de. Mi lenne, ha kimozdulnánk? Fogadok, hogy jó pár hete nem jártál kint.

-          Ez így van. Na jó, menjünk. Felöltözök valami normális ruhába, aztán megmutatom neked London minden zeg-zugát.

-          Ez már jobban tetszik. – vigyorgott a spanyol.

-          Jól van, akkor húsz perc és mehetünk. Szerintem te is öltözz át valami lazábba, mert elég meleg van.

Felálltam a kanapéról és felvettem a Peter által hozott csokrot, hogy betegyem azt is egy vázába.