XXVI. - Sorry, but you were a big mistake

Na, végre fényderül a fiúcska kilétére :D Lehet, páran számítottatok rá, de hát ez van :D Elég depresszív lett a vége :"DDDDDD

Másnap reggel a telefonom idegesítő csipogására ébredtem. A kezemmel az ágy másik oldalán kerestem a készüléket, azonban nem azt találtam, amit kerestem. A kezem egy csupasz mellkasba ütközött. Ijedten nyitottam ki a szememet, hogy megnézzem, ki is az, aki mellettem fekszik. Egy kócos, barna hajú fiú feküdt a másik oldalára fordulva. Nem volt ismerős, így óvatosan kibújtam a takaró alól, magam köré tekertem a köntösömet és óvatosan a másik oldalra lopóztam, hogy lássam, ki is az a valaki. Sikerült olyan halkan sétálnom, hogy nem keltettem fel. Mikor megláttam az arcát, kis híján felsikítottam. Két kezemet a számra tapasztottam, úgy hátráltam kifelé a szobából. Mikor végre kiértem, halkan becsuktam az ajtót és kifújtam a levegőt.

-          Nem, ez nem lehet. Nem. Nem. Nem. Nem, ilyen nincs. Nem. Nem és nem.

Körbenéztem a lakásba. Martha és Wylie a kanapén aludtak, igen szűkösen elférve egymás mellett. Miközben Valery szobája felé dübörögtem, bepislogtam Corliss vendégszobájába is. A lány szerencsére a helyén volt, édesdeden aludt, betakarva. A személy, akit kerestem, már csak egy helyen lehetett. Kivágtam a szoba ajtaját és az ágyhoz siettem. Lerántottam a szőke lányról a takarót, aki mellett Jac pihent.

-    Kelj föl! Most! – kiabáltam idegbetegen barátnőmre, aki csak megmordult. – Azt mondtam, kelj fel! – rángattam ki a feje alól a párnát.

-          Mi van már?

-          Oh, hogy mi van már? Talán az, hogy valaki fekszik az ágyamban. Szerinted ki?

-          Ja, Jules? Tudom. – fordult a másik oldalára a lány.

-          Kelj már fel, Edita! – kezdtem elveszíteni a fejem, de aztán jobb ötletem támadt.

Kirohantam a szobából és egy bögrét megtöltöttem jéghideg vízzel. A konyhába Martha mászott ki, kócosan, egy szál hosszú pólóban és álmosan.

-          Jó reggelt, B.

-      Nem olyan jó. – mordult oda a lánynak, aki semmiről sem tehetett, de most bárkit haraptam, aki hozzám szólt.

Visszadübörögtem a szobába, és úgy ahogy volt a jéghideg vizet a modell fejére öntöttem.

-          Te normális vagy? – ült fel Edita az ágyban és prüszkölni kezdett.

-      Én vagyok-e normális, Edita? Hogy engedhetted, hogy hazajöjjek Jules-lel és utána lefeküdjek vele! Azt mondtad, nem lesz semmi baj. Na, látod, ezért nem bulizok soha sem veletek, mert mindig valami baj lesz belőle.

-          Mi a halál van már! – lépett be az ajtón Wylie. – Mit üvöltöztök ilyen kora hajnalban?

-       Vajon mit? Hogy ez itt elbaszta az életemet és valószínűleg Fernando soha nem fog megbocsájtani, ha kiderül, mi történt este.

-      Mi van? – háborodott fel Edita. – Azért valamit tisztázzunk. Nem kellett pisztolyt fogni a fejedhez, hogy lefeküdj vele.

-          De ez is azért volt, mert te jöttél a hülye szereddel. Jaj, Blance, nem lesz semmi baj, ártalmatlan. – utánoztam barátnőm hangját.

-          Kussoljatok már be. – szorította a fülére a párnát Jac.

-      Jac, ha valami nem tetszik, el lehet húzni. Nem muszáj itt lenni, sőt. Most azonnal viszont látásra, ha gondolod.

-          Higgadj már le. – ült fel a barna hajú lány az ágyban, majd inkább kisétált a szobából.

-          Nem mellesleg, Blance, azért mégiscsak bevetted a szert.

-          Mert szinte kényszerítettél! – hangom már-már hisztérikus volt.

-     Jó, tudod mit? Hálátlan vagy, B. De nagyon. Mikor tegnap Jules felhívott, hogy baj van és én rohantam megvigasztalni téged.

-          Úgy, hogy kurvának öltöztetsz, bedrogozol és belöksz az első ember karjaiba, aki ott van?

-          Ha kell, akkor igen, Blance. Mellesleg nem löktelek be Jules karjaiba, te rángattad magaddal. Nekem elég lett volna, ha csak ellazulsz. Te okoztad magadnak a bajt, én csak segíteni akartam.

-          Hát csodálatos segítség, mondhatom.

-          Örülj, hogy jöttem. Ha nem lennék, még mindig a földön fetrengnél, és azt se tudnád fiú vagy, vagy lány.

-          Uhh, tényleg. Köszönöm, Edita. Köszönöm szépen, hogy bedrogoztál, és ezért lefeküdtem valakivel, ezzel elbaszva az egész kapcsolatomat Fernandoval. Tényleg, kibaszott hálás vagyok.

-          Tudod mit, B.? Menj a halálba! – a lány kipattant az ágyból, és úgy ahogy volt, a hosszú alvópólóba, smink nélkül, kócosan kiviharzott a lakásból és hangosan bevágta az ajtót.

Lerogytam a ágyra és a tenyerembe temettem az arcomat. Pár percig ülhettem ott, majd végül mély levegőt véve felálltam és kisétáltam a szobából. Már Jac sem volt a lakásban, valószínűleg elment Edita után. Wylie főzött kávét a konyhában, miközben Martha a fürdőszobában igyekezett összeszedni magát. Bementem a szőke hajú lány után a konyhába és felültem a pultra.

-          Mi volt ez a parádé? – kérdezte a modell, miközben meg sem fordulva főzte a kávét.

-          Szerinted? Ezt most nagyon elbasztam… de mindent.

-          Nem mondok erre semmit, jó?

-          Jó.

-          Amúgy szerintem ha Fernando szeret, meg fog bocsájtani.

-          Gondolod?

-          Biztos.

-          Reméljük a legjobbakat. – elvettem a felém tartott bögrét, amiben kávé gőzölgött. – Köszi.

-          Viszont nem haragszol, ha mi is megyünk?

-          Nem, természetesen menjetek csak.

-          Akkor, szia. – a lány fél karral megölelt, mire mosolyogva visszaöleltem.

Tovább üldögéltem a pulton, miközben a kávét kortyolgattam. Nem néztem fel, amikor lépteket hallottam. A férfi szó nélkül sétált a kávéfőző géphez és megnyomta a gombot, mire a készülék dolgozni kezdett. Pár perc után nem bírtam tovább a csendet, így halkan megszólaltam.

-          Tényleg nem fogsz hozzám szólni életem végéig?

A francia lassan megfordult és odasétált hozzám.

-          Mégis miről kéne beszélnünk?

-          Az esténkről.

-          Mit szeretnél róla beszélni? – kérdezte hűvösen.

-          Most miért vagy ilyen?

-    Vajon miért? Mert én neked este egy hatalmas tévedés voltam, és csak tönkretettem a kapcsolatodat Fernandoval.

-          Mi?

-          Hallottam, Blance. Vékonyak a falak.

-          Én nem úgy értettem…

-     Hát, persze, hogy nem. Tudod, azt hittem, hogy valamit jelentett ez neked tegnap este. De… úgy látszik semmit.

-          Ne, Jules. Én… nem tudom, mit mondjak. Tudod, hogy szeretem Fernandot.

-          Persze, hogy tudom. – felelte gúnyosan a pilóta. – És ez a legnagyobb hibád.

-          Micsoda?

-          Jól hallottad. Ez a túlzott rajongásod iránta, szinte beteges.

-          Ez igazán kedves. – feleltem gúnyosan.

-          Ez csak az igazság. Ez az, amit mindenki lát kívülről. – Jules mélyet sóhajtott. – Tudom, hogy Kimi elmondta, mit érzek irántad. De ebben csak az a szomorú, hogy te tudtad, és mégis. Nem beszéltünk erről soha, és még azután, ami tegnap történt, azután sincs semmi. Csak egy hiba vagyok. De semmi baj. Nem fáj, végül is.

-          Jules… - közel jártam hozzá, hogy elsírjam magam, mert igaza volt.

-          Légy szíves. Megyek. Mindkettőnknek jobb, ha nem folytatjuk ezt a társalgást.

Mikor Jules kilépett a lakásból én földhöz vágtam a bögrét, ami darabokra tőrt. Hagytam, hogy újra előtörjenek jól ismert barátaim, a könnyek.  Fájt, hogy igaza van Julesnek, fájt hogy pontosan tudja mi történik körülötte. De ami legjobban fájt, hogy én játszottam vele és ez neki fájt. Mindent elrontottam. Az egyik legjobb barátnőmet szinte szó szerint elrugdostam magamtól, a szerelmemet a legkevésbé sem érdekli, mi történik velem, és az egyik legjobb barátomba pedig századjára is belerúgtam, és most ott, ahol a legjobban fájhatott neki. Az érzés, hogy egy szörnyű ember vagyok egyre jobban kezdett mardosni. Egyszerűen nem tudtam elviselni ennyi fájdalmat, amit magamnak és másoknak okoztam. Hirtelen ötlettől vezérelve a fiókban kezdtem kutatni és meg találtam azt, majd kerestem. Kinyújtottam a bal csuklómat és felemeltem az éles pengét.