XXXIV. fejezet - The Party

Na, itt van a boldogító igen utáni folytatás. :) A végére belesződtem nektek egy igazán érdekes új vendéget, akinek nem mindenki fog örülni :DD
Enjoy :*

Fernando szerda reggel továbbutazott Olaszországba a monzai futamra, ahova sajnos most nem tudtam vele tartani. Meredith egy raklapnyi munkát sózott a nyakamba, esélyem sem volt elszabadulni, bármennyire szerettem volna. Most Valery sem kísérte el Lewist, inkább otthon maradt velem és segített megszervezni az eljegyzési party-t, amit keddre terveztünk Ferrel. Ő mindenkit meghívogatott, aki fontos volt és számított, míg otthon ezer féle szakadtam a munka és a szervezés közepette. Kedden este mély sóhaj kíséretében simítottam végig a fekete-fehér ruhámon és kiléptem a fürdőből. Az éjjeli szekrényen lévő kis fekete dobozért nyúltam, majd kivettem belőle az ékszert. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben az ujjamra húztam a hatalmas köves gyűrűt és hosszan nézegettem. Kopogtatás hallatszott az ajtón, ez zökkentett ki a gondolatmenetemből.

-          B., kész vagy? Megjött Wylie és Martha.

-          Megyek. – mosolyogtam, és kiléptem a hálóból.

Természetesen senki nem tudta, miért lettek összehívva, kivéve pár személy: Lewis, Valery és Edita. Csak sajnos a lány biztos nem akart jönni a partyra. A két szőke lány vigyorogva állt az előszobában. Mind a ketten csodálatosan voltak felöltözve, mint akik vörös szőnyegre készültek.

-          Sziasztok. – ugrottam a nyakukba.

-          Szia, Blance. Gyönyörű vagy. Tisztára ki vagy virulva. – mosolygott Wylie.

-          Köszönöm. Ti is olyan szépek vagytok. – mértem őket végig.

-      Várjunk egy pillanatot. – kapta el Martha a bal kezemet. – Ez most vagy valami kiegészítő, vagy pedig tudom, miért nincs itt Edita.

-          A második lesz a megfelelő. – kúszott halvány mosoly az arcomra.

-          Jesszus! – sikított fel a két modell egyszerre. De ez örömteli sikoly volt.

-          Ssss… - fogtam le nevetve a két ugráló lányt. – Még nem mondhatjátok el.

-          Jó, jó. De hogy, vagy mi, vagy mikor? – Wylie arcáról letörölhetetlen volt a vigyor.

-          Majd mindent elmesélek. Kértek valamit inni?

-          Hát erre mindenképpen inni kell. – nevetett Martha.

-          Valery majd segít, addig nyitom. – pillantottam az ajtó felé, mert csöngettek. 

Odasétáltam az ajtóhoz, és szélesre tártam azt. Rávigyorogtam az érkezőkre. 

-          Sziasztok! – Niconak és Lewisnak két puszival köszöntem, majd Hulk nyakába ugrottam. – Olyan jó, hogy itt vagytok.

-        Kösz a meghívást. – mosolygott a német-finn pilóta, majd a brit világbajnokkal együtt bementek a házba. Nicolas azonban velem maradt.

-          Mi a helyzet veled, B.? – karolta át a derekamat a fiú.

-          Jól vagyok. Te?

-          Én is. De mi ez a felhajtás? Mi van veled?

-          Ja, majd megtudod. – nyomtam puszit az arcára.

A vendégek egyfolytában érkeztek, a kis lakás hamar megtelt.

-          Várunk még valakit? – hajolt oda hozzám Fernando.

-          Hát, nem tudom kiket hívtál meg.

-          Öhm… - jártatta körbe a tekintetét a spanyol. – Igen, van még valaki.

Pár pillanattal később csöngettek, és elmentem ajtót nyitni. Azonban kicsit lefagytam, mikor megláttam a két vendégeket.

-          Hát ti mit kerestek itt?

-          Hívtak. – a két férfi egyszerre hajolt oda és adtak egy-egy puszit két oldalról.

-          Remek. – erőltettem mosolyt az arcomra.

-          Talán nem örülsz a legjobb barátaidnak? – vigyorgott rám Jules.

-          De. – halovány mosolyra futotta csak.

-          Akkor? – a francia könnyedén ellépett mellettem én pedig ott álltam szembe a spanyollal.

-          Szóval… - túrtam bele a hajamba.

-          Igen? – pillantott rám várakozóan Jaime. – Szeretnél mondani valamit?

-          Mit mondjak?

-          Tudod mit? Semmit nem kell. – kicsit durván lökött félre, ahogy elment mellettem. 

Felvontam a szemöldökömet és becsuktam az ajtót. Körülbelül fél órával később, hogy mindenki megérkezett, Fernando felvett egy pezsgős poharat és hangosan kocogtatni kezdte.

-     Bocsi, egy kis figyelmet. – mindenki hamar elhallgatott, így Fer megköszörülte a torkát. – Szóval… azért hívtunk össze mindenkit, mert fontos bejelenti, valónk van.

A spanyol közelebb húzott magához, és szorosan tartott a derekamnál fogva. Mosolyogva támasztottam meg a fejemet a vállán.

-          Szóval… Blanceszal össze fogunk házasodni.

Egy pár tized másodpercre mindenki csendben volt, míg leesett nekik, mi történt most. Wylie és Martha volt az első, akik sikítozva ugrottak a nyakamba. Ekkor kapcsoltak a többiek is, és mindenki boldogan mosolyogva gratulált. Egyetlen ember volt, aki azonnal elhagyta a szobát. Nem is vártam volna mást a spanyol pilótától. Rövid sóhaj hagyta a mellkasomat, ahogy továbbra is mosolyogva fogadtam a gratulációkat. Egy személyt hagytam utoljára, nem véletlen. Ő sem törte magát, hogy elsőként ugorjon oda. Megálltam előtte karba tett kézzel.

-          Szóval megtört.

-          Meg. Zavar?

-          Nem. Beszéltünk Editával, elmondta, amit neked mondott. És igaza van, csak te ezt nem látod.

-          Mindig is csodálatos párost alakítottak. – feleltem gúnyosan. – Amúgy hogy-hogy itt vagytok? Illetve Jaime csak volt.

-          Fernando hívott.

-          Nyilván. – nevettem fel hitetlenül. – Nem igazán kedvel téged, és J.-t se, nem rémlik?

-          Oh, Blance. – vigyorodott el. – Édes, kicsi, naiv Blance. Még mindig olyan hiszékeny vagy, mint 2010-ben. Ez az egész – mutatott körbe – mind csak színjáték. És az egészet az én és Jaime orra alá akarja dörgölni. Hogy, „Figyeljetek, egy életre magamhoz láncoltam egy fiatal, csinos modellt. Figyelj Jules és Jaime, soha nem lesz a tiétek, mert már az enyém.” Ez pedig – kapta el a bal kezemet és felemelte, hogy megszemlélhesse a hatalmas köves gyűrűt. – erőfitogtatás. Nem más, B.

-          Hogy merészeled? – lendült a jobb kezem és hamarosan egy szép piros tenyérnyom díszelgett az francia pilóta arcán.

-          Ez nem volt szép… - dörzsölte meg vigyorogva az arcát.

-          Kiprovokáltad. Meg amúgy megérdemelted. 

Már épp ott hagytam volna a pilótát, mikor csöngettek. Nem akartam átvágni a tömegen, ezért az ajtóhoz legközelebb álló személyt kértem meg.

-          Hulk, kinyitod lécci?

-          Persze. – mosolygott rám a német pilóta.

-          Imádlak. – villantottam rá széles mosolyt, majd hátat fordítottam Julesnek.

-          Várj. – kapta el a karomat. – Nézd ki jött.

Lassan fordultam az ajtó felé, ahol három lány lépett be a lakásba. Kettőt jól ismertem, de a harmadik, szőke, magas lányt nem ismertem, arca mégis ismerős volt. 

-          Edita! – intett a francia pilóta.

A legjobb barátnőm a hangra felkapta a nevét és széles mosollyal indult el felénk, miközben belekarolt az ismeretlen lányba. Jac pedig a másik oldalán masírozott felénk. 

-          Sziasztok! – barátnőm megölelte Julest, majd az én arcomra is nyomott két puszit.

-          Szia! – kicsit kételkedve köszöntem vissza. Múlt hét óta nem beszéltünk, gyanúsan boldog volt.

-          Blance, ismered az új modellt? Meredith vette fel hétvégén, nagy riválisod lesz. – mosolygott Edita. – Szóval, holnap már ő is dolgozik.

-          Aha… remek. Blance Genger. – nyújtottam kezet a lánynak.

-          Dasha Kapustina. – rázta meg a kinyújtott jobbomat. Szemét közbe le se vette a poharat tartó bal kezemről, amin már messziről ki lehetett szúrni a gyűrűt.

Ahogy meghallottam a modell nevét, szabályosan az arcomra fagyott a mosoly és egy fajta viccsorrá alakult át. Már tudtam, miért olyan ismerős, az orosz modell.