14. fejezet

Az a baj, hogy ezzel a történettel elég lassacskán haladok. Múltkor már mondjuk majdnem kész volt, de ma kitöröltem az egészet, mert kezdett eléggé sablonossá és összecsapottá válni. Így újra nekifogtam, hogy megírjam, és mostanra lett kész :) Oldalt van egy szavazás, nagyon szépen kérlek, szavazzatok hogy menjen vagy maradjon a történet :) Köszönöm szépen :)
Puszi :*

A szél lágyan belekapott a hajamba, ahogy lendületesen haladtam tovább célpontom felé. Magam sem értettem mit keresek itt. Hogy kerültem ide vissza. De ha jól belegondolok, valójában tudom a választ. Egyetlen egy dolog. Egy aprócska, ámbár annál jelentősebb érzelem. Ez segített át áthidalni azon völgyön, ami jó pár hónapja egyre mélyebb és mélyebb lett. Most azonban a híd, amin átsétáltam a szakadék másik oldalára, egyre erősebben kezdte összehúzna a mély szakadékot, hogy a két földrész újra eggyé váljon. Hihetetlen, hogy egy ilyen, már- már jelentéktelen szónak mekkora jelentősége lehet, ha valaki őszintén mondja. Ezek szerint igaz a mondás: „A szerelem mindent kibír.”

A hét, amit Fernando nálam töltött, pillanatok alatt telt el. A spanyol világbajnok gondoskodott arról, hogy esélyem se legyen szomorkodni vagy éppen otthon magamba roskadni. Egyfolytában vele jártam a várost, bárhol volt dolga, vele tartottam. De nem bántam. Jó volt egy kicsit még ennél is jobban megismerni a férfit. Úgy éreztem, hogy a barátságunk egy hét alatt mélyebb lett, mint bármelyik más, több éves barátságom. Bíztam benne. Tudtam, hogy bármi rossz történne velem, ő lenne az, akit bármikor felhívhatnék. Soha nem hittem fiú- lány őszinte barátságban, mert úgy tartottam, az egyik fél mindig többet érez. Az elején Peterrel való kapcsolatom is csak barátság volt. Mint később kiderült, mind a ketten többet éreztünk ennél és kellett egy kis lökés, hogy egymásra találjunk. Mikor a pilóta elutazott, kikísértem a repülőtérre. Amikor csak hazaértem, tőrt rám az égető magány. Rég nem éreztem ezt, mert mióta a szakításunk történt, mindig volt mellettem valaki. Most pedig senki. Hát ilyen az egyedüllét. Síri csönd mindenhol. Üres a lakás. A magány, mint egy több tíz kilós zsák, nehezedik először a jobb, majd a bal válladra, végezetül az egész testedre. Csak nyom és nyom egyre a föld felé. Magával akar rántani a mélybe, azt akarja, hogy fájjon. Ha küzdeni akarsz ellene, ő felveszi a harcot. Makacsul győzni akar. Megráztam a fejemet, mire szőke hajkoronám a szélrózsa minden irányába repkedett. Nem. Nem lehet erősebb. Ha most ő győz, nincs kiút. Ha hagyod, hogy legyőzzön, ott a vége. Eléri a célját és neked nem marad más, csak a sötétség. Tettem egy tétova lépést. A mezítelen lábam finoman simult rá a hideg, világosbarna parkettára. Mély levegőt vettem és lassan sétálni kezdtem. A saját lépteim zaján kívül semmi nem hallatszott. Még az is csak alig, hisz puhán tettem lábaimat egymás után. Semmi. Besétáltam a hálószobába és kinyitottam Peter szekrényét. Pár ingen és egy- két pólón kívül már semmi nem maradt ott. Leakasztottam az egyik márkás, áfonya vörös inget és az ágyra helyeztem. Végigsimítottam a finom anyagon és mély sóhaj hagyta el a mellkasomat, miközben megrohantak az emlékek.

-          Koccintsunk Peter Forma-1-es szerződésére! – emelte meg a poharát Raul, miközben büszkén pillantott a fiára. – És egy sikeres, 2013-as évre.

-          Köszönöm, apa. – mosolygott szerényen Pete és mindenkivel koccintott.

-          Büszke vagyok rád. – nyomtam egy csókot a nyakába mosolyogva.

-          Nélküled nem sikerült volna. – kúszott halvány mosoly az arcára és lehajolt, hogy megcsókolt. 

Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem az emlékeket a fejemből. Nem. Már vége van. A többi ruháját is elkezdtem kipakolni a szekrényből, hogy majd postán feladhassam. Nagyon lassan hajtogattam a pólókat és az ingeket, meg- meg álltam egynél és felidéztem a kellemes emlékeket, amik hozzá tartoztak. Majd mély sóhajjal összehajtottam és az ágyra tettem. Mikor végeztem a ruhákkal, bementem a fürdőbe, hogy itt összepakoljam. Levettem a polcról a Calvin Klein parfümöt és beleszagoltam. Imádtam ezt az ismerős, most mégis olyan idegennek tűnő illatot. Egyrészt azért használta ezt, mert a szponzora volt a márka, másrészt pedig mert tudta, hogy imádom. Rácsuktam a tetejét a parfümre, és beletettem a kis neszesszerbe. Épp a következő kozmetikai cikkért nyúltam, mikor csöngettek. Nem vártam vendéget, így nem értettem, ki lehetett az. Elhagytam a fürdőt és az előszoba felé igyekeztem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd lenyomtam a kilincset. A kép, ami elém tárult, szinte teljesen letarolt. Minden, amit ma tettem és az érzék, amik közben bennem folytak, most tízszeres erővel rohantak meg újra. Annyira, hogy szinte hátratántorodtam a lökéstől. De nem mutathattam ki. Mély levegőt vettem és nekitámaszkodtam az ajtónak.

-        Peter, most menj el. Nem tudom, mit nem értettél meg, hogy vége, nem tudom, hányszor kell rád csuknom azt ajtót, hogy rá gyere, már nincs köztünk semmi. – igyekeztem könnyen beszélni, de közben a szívem a mellkasomban olyan hangosan dörömbölt, hogy féltem, a fiú meghallja. 

Nem számítottam rá, hogy képes belőlem ilyen érzéseket kiváltani. Bármennyire is nem akartam bevallani, mégis meg kellett tennem. Hiányzott. De nagyon. És ahogy itt állt előttem teljes életnagyságban, esdeklő szemekkel, minden bűnét kezdtem elfelejteni. A pillangók a hasamban, akiket pár hete orvul legyilkolt, kezdtek új életre lelni és gyengéden csapdostak a szárnyaikkal. 

-          Cele, én nagyon szeretlek. Látnom kellett téged, nagyon hiányzol.

Legszívesebben a nyakába ugrottam volna sűrű csókok közepette azt suttogva: „Te is hiányoztál nekem. Végtelenül szeretlek.” De nem lehet. Nem lehet ilyen könnyen elfelejteni mindent, amit tett. Ez nem ennyire egyszerű. 

-          Sajnálom, de vége. Ahogy már megmondtam ezerszer. – a pillangók hevesen tiltakoztak a mondandóm elől.

-          Kérlek.

De igen, ennyire egyszerű? Egy kérlek, és egy pár boci szem, majd minden el van felejtve? Hosszan pillantottam a barna szempárba, ami megtörten nézett vissza rám. Fáradt volt, kimerült és végtelenül szomorú.

-          Peter én… - sóhajtottam és a hajamba túrtam. – Én nem tudom. Hogy bízhatnék benned ezután?

-       Cele, nem tudod elképzelni mennyire, sajnálom és hogy - térdelt le a pilóta. – mennyire nagyon szeretlek. Tényleg nem tudok mást mondani, Cel.

-       Állj fel. – fordítottam el a fejemet. Mielőtt kimondtam, amit gondolok mély levegőt vettem és lehunyt szemmel tízig számoltam. – Megbocsájtok.

-          Köszönöm! – már át akart ölelni, de eltoltam.

-          Utolsó után esélyed volt ez, Peter. Komolyan mondom… - néztem a szemébe.

-          Tudom. – bólintott a fiú komolyan.

Halvány mosoly költözött a számra, ahogy behúzta hatalmas bőröndjét az előszobába, majd becsukta az ajtót. Az ő arcán is vékony mosoly húzódott és odalépett hozzám. Két karját szorosan a derekam köré fonta, én pedig az enyémeket a nyaka köré. Felpillantottam a barna szempárba, ami mélyen az enyémbe fúródott. Hosszú percekig el sem tudtam szakítani a tekintetemet, olyan rég vesztem el benne. Végül ő lépett. Még lejjebb hajtotta a fejét én pedig lábujjhegyre emelkedtem és ajkaink hosszan összeértek. Viszonoztam a csókját és csak pár perc múlva tudtam szóhoz jutni.

-          Nagyon szeretlek. – fúrtam újra tekintetemet az övéjébe.

-     Én is téged.

 Most én kezdeményeztem és érintettem ajkaimat az övéhez. A következő pillanatban már éreztem, hogy egyik karja a térdhajlatomhoz ér, és az ölébe kap. Nem szakítottam meg a csókok sorait, csak széles mosoly költözött az arcomra és hagytam, hogy becipeljen a hálóba.

Szóval igen. Ennyit számít egy aprócska szó, amit ha őszintén mondanak, mindent megváltoztat. Lelassítottam a lépteimet, mikor elértem a célomat és két kezemet a pilóta szemeire tettem, hogy ne lásson. 

-          Celest? – húzta le szemeiről Peter a kezemet, majd megfordult és megcsókolt. – Merre jártál?

-          Sok szerencsét kívántam Fernandonak. Elvileg hazai pálya, szóval dupla szerencsét.

-          És nekem ki fog szerencsét kívánni?

-          Bocsi, az összest elpazaroltam Ferre.

-          Nagy kár. – húzta el a száját az angol pilóta.

-          Majd gyűjtök még. – vigyorogtam.

-          Nekem ez is elég.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mégis mi, ő hosszú csókot, nyomot az ajkaimra. Mosolyra húzódott a szám és átkaroltam a nyakát. Hosszú másodpercekig tartó csókjainknak ő vetett véget. 

-          Be kell szállnom. Maradsz?

-          Szerintem már most bemegyek, ha nem baj.

-          Nem, dehogy. – lehelt újabb csókot az ajkaimra. – Kívánj sok szerencsét.

-          Sok szerencsét! – vigyorogtam és még egyszer, utoljára megcsókoltam, majd elhagytam a rajtkockát.